Amivel a mindenséget vágyta versbe venni – Babits Mihály legendás írógépe

"Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam."

- írta Babits a Lírikus epilógja című versében. De mivel írta verseit a XX. század egyik legnagyobb költője? Ennek is utána jártunk alábbi írásunkban.

Mindenekelőtt azzal kell kezdenünk, hogy Babits feleségének, Tanner Ilonának, írói álnevén Török Sophienak (1895-1955) nem születhetett "via natura" gyermeke. Így kapóra jött számukra a világ előtt vállalhatatlan liezon nem várt gyümölcse: Tanner Ilona testvéröccsének, Tanner Béla ügyvédnek és Babitsék cselédjének, Bíró Irmának a kapcsolatából nem kívánt terhesség lett. A törvénytelen gyermeket Babitsék adoptálták, így pótolták a gyermekáldást. Mindezt titokban tudták véghez vinni, így bár a közeli "beavatott" barátok ugyan tudták, az idegenek nem sejthették, hogy a kislány nem Babitsék édes gyermeke. Az édesanyának külföldön, Olaszországban szereztek munkát, így vele nem igazán kellett számolniuk. A Babits Ildikónak (1928-1982) keresztelt rokon kislányt a költő haláláig sajátjukként nevelték, szerették.

‍

‍

A magyar irodalom „poeta doctus”-a itt a Krisztinavárosban élt kis családjával. Az Attila úton két házban is lakott, majd élete utolsó évében a Logodi utcában talált volna mentsvárra feleségével, illetve nevelt lányukkal, ha a költőt nem ragadja el idejekorán a halál. Babits Mihály az Attila út 133. számú ház első emeleti lakásában 1931 áprilisától 1937 augusztusáig élt, majd ekkor a 103. szám alatti modern Bauhaus-stílusú háznak, a korábbinál jóval nagyobb, negyedik emeleti lakásába költöztek át, ahol Ildikónak már külön szobája is volt. Itt laktak egészen 1940 májusáig, amikor is - a megnövekedett könyvtár miatt szűkössé vált lakásból - a költő utolsó budai otthonába, a Logodi út 31. számú ház első emeleti lakásába költöztek át. Ennyit dióhéjban a krisztinavárosi kötödésről, s most térjünk rá cikkünk tárgyára!

Mihály írógépet vásárolt.

- írta lakonikus 1930. december 17-i bejegyzésében Török Sophie a naplójában.

‍

‍

De az bizonyos, hogy nem ez volt a költő első írógépe, hiszen Sós Endre így ír 1925. karácsonyán az Esti Kurírban:  

Babits Mihály írógépen írja még verseit is. Az alkotások készen hullanak ki belőle ; nem is írja…

‍

Babits első írógépét - amelynek ára akkor egy fiatal költő számára egy kisebb vagyonnal ért fel - az 1910-es évek közepén vásárolhatta meg. Irodalomtörténeti szempontból azonban az ékezetek hiánya és azok átolvasása közbeni pótlása miatt ezek is autográf kéziratnak számítanak.

Kosztolányi Dezsőtől az alábbi - Rippl-Rónai legújabb kiállításával kapcsolatban írt - cikket olvashatjuk a Szinházi Élet 1923. október 28-án megjelent hasábjain.

Nyáron Babits Mihállyal találkoztam a dömösi papkertben, hol a magas fűben, szilvafák alatt már hajnalban kopogott szorgalmas írógépe. Feltűnően nagy volt a haja, s azt tanácsoltam, kissé nyírassa le. Ő rázta fejét. Nem szabad, panaszolta, nem lehet, megtiltotta valaki. Az orvos ? Nem. A költő ? Az sem. Kicsoda? A mester, ki pingálni kezdte. Két hónapig láttam aztán, amint viseli, rendeletre, meleg és zilált, természetes parókáját, melyet ősz elején el is vitt a művésznek.

‍

Már este van, s kint ülök a terrászon, köröttem a világ, alattam a város, félkörben mint egy óriás billentyűzet... azon pedig az Isten ujja ír! Ír, ír, türelmesen, fáradhatatlanul; az ő ujját bizonnyal nem az ész vezeti. Az ész a gépben van és nem az ujjakban; én s te a gépben vagyunk, s ti, kik ujjaknak vélitek magatokat, csak billentyűk vagytok.

- írta a költő az Írógép előtt című írásában 1926 nyarán.

‍

Babitsnak tehát több írógépe is volt, de az egyik nagyon híres lett. Hogy miért?

Erre Székely Lászlónak, az ELTE Polgárjogi Tanszékének egyetemi tanárának „A jó mostoha történetét még nem írták meg…” című könyve ad választ. Ő írta meg ugyanis Babits Mihály özvegyének és örökbefogadott lányának pereskedésekbe torkolló kálváriáját. A könyv főszereplői Babits Mihályné Török Sophie és a költővel örökbefogadott lánya, s egyben unokahúga, Babits Ildikó, illetve a már elhunyt örökhagyó költő, Babits Mihály, valamint Basch Lóránt, a Baumgarten Alapítvány kurátora és ügyvédje, aki az özvegy meglehetősen elfogult segítője volt a pereskedés során. Székely tanár úr kötete nem csak izgalmas irodalomtörténeti különlegesség, hanem egyben családtörténeti és jogtörténeti munka is. A peranyag feldolgozásából kikerekedő történet két szomorú sorsú ember kapcsolatának elmérgesedéséről szól, ami mindkét fél részéről is tele van kicsinyes emberi frusztrációkkal és szívkamrákig hatoló lelki tőrdöfésekkel. A Jaffa Kiadó gondozásában 2021-ben megjelent könyv címe is Török Sophie egy korábbi, Nem vagy igazi című írásából való ídézet, mely így szól:

S most már mindig rejtőzve hazugságok közt és rossz lelkiismerettel kell élni! mint báránybőrbe bújt farkasnak a bárányok közt! És egyszer jönni fog a nehéz óra, mikor semmivé foszlik minden áldozat, mikor majd vallani kell és sírva védekezni: – egyszer a gyermek majd kérdezni fog... és ítélkezni... [...] Igaz, a mostoha rossz. A jó mostoha történetét még nem írták meg, ilyen nincs is.

A gyarló emberi fordulatokban gazdag pereskedés Babits egykori írógépének tulajdonlása feletti civakodással indult, s a később csak "írógép-perként" elhíresült jogvita több mint egy évtizeden át elhúzódott. A szeretetből gyűlöletbe hajló anya-lánya viszony végleges megromlásának hátterében lelki útvesztőkbe érünk, történetük nem csupán egy klasszikus hagyatéki per, amiben az ellentétük kijegecesedett. A könyv tárgyköre Babits Mihály özvegyének és nevelt lányának fokozatosan megromló és bírósági eljárásokba torkolló csatározása. A konfliktus valódi oka az volt, hogy a költő halála után összeomlott özvegy mindenféle szempontból alkalmatlannak tartotta Babits Ildikót a költő hagyatékának ápolására, illetve megóvására. Ildikó nemtörődömsége, szorgalmának hiánya, a tanulás iránt tanúsított érdektelensége, majd morális éretlensége ellenérzést váltott ki a „mostohából”. Az először villamoskalauzként elhelyezkedő, majd a férfiak után is egyre jobban érdeklődő Babits Ildikó feltételezhetően elhanyagolta betegeskedő nevelőanyját. Sérelmeikkel terhelt kapcsolatukat tovább nehezítette, s a lány lelkében súlyos sebet ejtett az is, amikor a költő halála után egy újságcikkből értesült arról, hogy Babits és Török Sophie nem édes szülei voltak. A kapcsolatuk végül „casus belliként” az ominózus írógép-ügy miatt mérgesedett el, s vált kiengesztelhetetlen ellentétté. Babits Ildikó ugyan megörökölte a Babits-hagyaték jelentős részét, azonban mivel időközben az Egyesült Királyságba disszidált, így - az államszocializmus jogrendelkezéseinek értelmében - sosem fért hozzá örökségéhez. A jogerős bírói döntés alapján Babits Ildikó kizárólagos joggal rendelkezett a szerzői jogok felett is, de annak gyümölcseit sem élvezhette a fent említett okok miatt. Az 1969. évi III. törvény passzusai "társadalmi érdekből" lehetőséget teremtettek arra, hogy maga az állam rendelkezzen a szerzői jogok felett. Babits Ildikó végül nyomorúságos körülmények között halt meg egy otthonául szolgáló lakókocsiban, tuvcatnyi macskája között 1982-ben a Mersey folyó partján.

Babits halála után egyébként a tetemes házi könyvtárához hasonlóan a német Neumann gyártmányú „Erika” típusú írógépe is a Baumgarten-alapítványhoz került. Őrzésének helyét azonban - Budapest szovjet ostromának idején - pusztító bombatalálat érte, az elpusztult könyvek és felbecsülhetetlen értékű kéziratok között végül szinte csak az írógép használhatatlan maradványa maradt meg az utókornak. Az az írógép, amelyen a költő a mindenséget vágyta versbe venni, de magánál tovább sosem jutott...

‍