„A vár a város magja” - Granasztói Györgyre, várostörténészre emlékezünk
„A városi levegő szabaddá tesz” – idézte sokszor a középkori szólást. A katedráról szinte sugárzott belőle az a fajta finom polgári intellektus, ami csak belülről fakadhat. Franciás műveltsége, szerteágazó tudása, szellemi öröksége szinte predesztinálta arra, hogy egy meglehetősen összetett tudományterületnek legyen a legjobb, legrangosabb hazai ismerője: a várostörténetnek. Granasztói György 2016. augusztus 9-én hunyt el.
Granasztói György magyar történész, akadémikus, egyetemi tanár, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság tagja itt Budapesten látta meg a napvilágot 1938. március 28-án a Városligeti fasor 38. szám alatti villában élő polgári család gyermekeként. Édesapja, Granasztói Pál (1908–1985) író, Ybl-díjas építész és Rózsaffy Lucy (eredetileg Lucián Agáta - 1911- 2000) középiskolai tanár gyermekeként. Anyai nagyapja dr. Rózsaffy Dezső (1877-1937) festőművész, művészettörténész volt, az a fajta művész, aki nem csak festeni tudott, de tudományosan is felkészült volt a művészettörténet terén. Nem véletlen, hogy később. A nehéz természetű Hollósy Simon tanítványaként többek között Nagybányán tanult. A neves „pictor doctust” számos festménye megtalálható a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében. Anyai nagymamája pedig Lempiczky Olga (1884-1846) festőművész voltak, aki egyébként unokatestvére volt Natalja Goncsarova (1881–1962), orosz festőművésznek. Granasztói György édesapja a városesztétikai, városrendezés egyik legnagyobb hazai kutatója, tudományos munkásságáért, a témában született könyveiért a Magyar Urbanisztikai Társaság Hild János-emlékérmmel tüntette ki.
Granasztói György a Madách Imre Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE történelem–francia szakpáron diplomázott 1961-ben. 1968-tól az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa lett. Legfontosabb kutatási területe a középkori magyar városok, illetve a városi polgárság kialakulása volt. Az Annales francia történeti iskola első magyarországi „képviselőjeként” annak folyóiratában is publikált. 1980-ban A középkori magyar város címmel megjelent műve ma is megkerülhetetlen könyv a témában. 1989-ben megalapította az ELTE Atelier Francia-Magyar Posztgraduális Műhelyt.
A rendszerváltás után Antall József mellett közéleti szerepet is vállalt, először brüsszeli bilaterális, pontosabban NATO-akkreditált belgiumi és luxemburgi nagykövetként, majd a Batthyány Lajos Alapítvány elnökeként, illetve a Teleki László Alapítvány és a feltámasztott Corvin-lánc iroda élén dolgozott.
A születésének 85. évfordulója alkalmából Molnár Adrienne által készített portréfilm családtagjainak, barátainak, egykori kollegáinak elbeszéléséből mutatja be az egykori tudóst, diplomata-politikust, a magyar várostörténet ma is legnevesebb történészét. Nyugalmat árasztó bölcsessége és a magyar polgárság megerősítése iránti elkötelezettsége minden időben, ma is hiányzik ebből a dimenzióból.
(Főkép: MTI)
Az éppen ma 1045 éve, 980. április 23-án Velencében született bencés szerzetes egyben első királyunk, Szent István fiának, Szent Imre hercegnek a nevelője is volt. Az 1083-ban, I. László király kezdeményezésére szentté avatott püspök vértanúságának helyét, az egykori Kelen-hegyet később róla, Szent Gellért hegyének nevezték el, az ezen létrejött - részben elsőkerületi – városrész pedig a Gellérthegy nevet viseli. A csanádi püspöki széket betöltő szerzetes életéről a későbbi korokban több legenda is született.
A Budai Vár tövében, a Mikó utca-Logodi utca sarkán álló ház egykori lakója néhány lépésre lakott a krisztinavárosi Havas Boldogasszony-templomtól. Bizonyára sokszor szemtanúja lehetett az ünnepi menetnek, amely ilyenkor indult meg a Roham utca felé, majd az Alagút utcán tért vissza. Az idén április 11-én éppen 125 éve született Márai Sándor alábbi verse több mint száz évvel ezelőtt, csupán 22 éves korában jelent meg a Kassai Naplóban.
Volt, aki a házsártos felesége elől menekült rendszerint a Hatvany-palotába és volt olyan, akinek az esküvőjét, de még a nászútját is Hatvany Lajos, a baráti körben csak Lacinak hívott báró állta. És persze rengetegen kaptak tőle rendszeres pénzjuttatásokat, pontosabban renumerációt ahogyan a fizetéskiegészítést akkoriban hívták, de volt olyan is, aki csak cipőt akart magának télire. Néhány önkényesen kiragadott példán keresztül mutatjuk be, hogy hogyan adakozott a valaha élt legnagyobb magyar mecénás.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
