A színészdinasztia, akiknél eredeti Munkácsy-festmények lógtak a nappaliban
A magyar közélet legnevesebb színészdinasztiája kétségtelenül a Latabár-família volt. Már az 1830-as években játszottak Latabárok a magyar színpadokon,ugyanis Latabár Endre (1811-1873) miskolci színigazgató és színésznő felesége, Török Mária (1822-1895) voltak a színészdinasztia alapítói, de ma is mulattatja a közönséget a család legfiatalabb színész tagja, ifj. Latabár Kálmán fia, Latabár Árpád (1963).
Latabár Kálmán (1902-1970) Kossuth-díjas magyar színész minden idők egyik legnépszerűbb magyar komikusa volt a budapesti Operettszínház tagjaként. 1902. november 24-én született Kecskeméten, dédapja, a már említett Latabár a XIX. század legismertebb magyar színésze és színigazgatója volt, nagyapja a szintén színész Latabár Kálmán Árpád, szülei az idősebb Latabár Árpád, színész és Deutsch Ilona színésznő voltak. Rákosi Szidi színésziskolájában tanult, majd 1923-ban már táncos-komikusként dolgozott a Fővárosi Operettszínházban, de játszott a Budai Színkörben, a Pesti Színházban, a Művész Színházban és a Royal Orfeumban is. Filmszerepeiben is felejthetetlen alakításokat nyújtott, Ő volt Latyi, a nagy nevettető. A teljesség igénye nélkül szerepelt az Egy bolond százat csinál, az Egy szoknya, egy nadrág, a Mágnás Miska, a Janika, A képzelt beteg vagy az Állami Áruház című filmekben. Sajnos súlyos cukorbetegségben szenvedett, állapota 1970 elején fordult válságosra, január 10-én hunyt el Budapesten, még ebben az évben felesége, Walter Katalin (1902-1970) is követte.
Még semmit nem csinált, csak kijött a színpadra, és már nevettek rajta. Megállt, a nézőtér pedig tombolva tapsolt. Nevetni kellett rajta, olyan volt a fizimiskája. (…) Apuka semmi mást nem akart, csak játszani!
– mondta róla a lánya.
Fia, ifjabb Latabár Kálmán (1938-2000) a családi hagyományok folytatójaként ugyancsak színész lett. A Latabár-család sokáig Zuglóban, a Dózsa György út és az Abonyi utca sarkán álló társasházban található nagypolgári lakásban él és itt - egy fényképnek köszönhetően - biztosan tudjuk, hogy két Munkácsy-festmény lógott a nappali falán, annak díszeként. Az egyik az Ecce homo című festmény színvázlata volt, amely ma a Budavári Palotában található Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg, a másik pedig az Alkonyat című festmény volt.
Ilyenkor augusztus elején még a strandok medencéibe, a Balaton hűs hullámaiba vagy a tenger sós vizébe vágyakozunk, de az andalító nyári szellő ölelése, s a fényektől lüktető, kivilágított esti égbolt már jelzi: csillagfordulás lesz megint. Hamarosan ránk kacsintanak a domboldalon, a tőkék között megbújó, napfény-hizlalta szőlőszemek, de még itt a pillanat, amit meg kell élni: ezt kell, a mostot kell megélni! S az augusztusi szellő csiklandó simogatása is azt üzeni - mit üzeni? egyenesen rikoltozza -, hogy az emberi élet minden viszontagság ellenére mégiscsak szép. Radnóti éppen 85 évvel ezelőtt született, 1940. július 21-én megírt költeményével köszöntjük a nyár utolsó hónapját.
A háború előtt a mai pesti oldalhoz hasonlóan a budai korzón is impozáns szállodák sorakoztak. A Várkert-rakparton többek között a szomszédos Széchenyi-palotáról elnevezett pazar külsejű és patinás enteriőrrel rendelkező Széchenyi-szálló állott, amelyet 1890-től Corso-szállónak, majd végül 1898-tól Fiume Szállónak neveztek. A fővárosi polgárok azonban „Fiume” névvel nem csak a fantasztikus Duna-parti panorámával rendelkező hotelt illették, hanem a benne működő pazar kávéházat is.
Az egykoron a Krisztinavárosban élő író, Márai Sándor életbölcsességei mindig egy kis gyógyírt, egy kis állandóságot jelentenek menthetetlenül megtébolyult világunkban. A július hónapról szóló írása először 1937. július elején jelent meg az egykori Képes Vasárnap című lapban önálló tárcaként, majd a Négy évszak címen összeállított könyvben jelent meg kötetben néhány évvel később. Érdemes elolvasni.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
