A színészdinasztia, akiknél eredeti Munkácsy-festmények lógtak a nappaliban
A magyar közélet legnevesebb színészdinasztiája kétségtelenül a Latabár-família volt. Már az 1830-as években játszottak Latabárok a magyar színpadokon,ugyanis Latabár Endre (1811-1873) miskolci színigazgató és színésznő felesége, Török Mária (1822-1895) voltak a színészdinasztia alapítói, de ma is mulattatja a közönséget a család legfiatalabb színész tagja, ifj. Latabár Kálmán fia, Latabár Árpád (1963).
Latabár Kálmán (1902-1970) Kossuth-díjas magyar színész minden idők egyik legnépszerűbb magyar komikusa volt a budapesti Operettszínház tagjaként. 1902. november 24-én született Kecskeméten, dédapja, a már említett Latabár a XIX. század legismertebb magyar színésze és színigazgatója volt, nagyapja a szintén színész Latabár Kálmán Árpád, szülei az idősebb Latabár Árpád, színész és Deutsch Ilona színésznő voltak. Rákosi Szidi színésziskolájában tanult, majd 1923-ban már táncos-komikusként dolgozott a Fővárosi Operettszínházban, de játszott a Budai Színkörben, a Pesti Színházban, a Művész Színházban és a Royal Orfeumban is. Filmszerepeiben is felejthetetlen alakításokat nyújtott, Ő volt Latyi, a nagy nevettető. A teljesség igénye nélkül szerepelt az Egy bolond százat csinál, az Egy szoknya, egy nadrág, a Mágnás Miska, a Janika, A képzelt beteg vagy az Állami Áruház című filmekben. Sajnos súlyos cukorbetegségben szenvedett, állapota 1970 elején fordult válságosra, január 10-én hunyt el Budapesten, még ebben az évben felesége, Walter Katalin (1902-1970) is követte.
Még semmit nem csinált, csak kijött a színpadra, és már nevettek rajta. Megállt, a nézőtér pedig tombolva tapsolt. Nevetni kellett rajta, olyan volt a fizimiskája. (…) Apuka semmi mást nem akart, csak játszani!
– mondta róla a lánya.
Fia, ifjabb Latabár Kálmán (1938-2000) a családi hagyományok folytatójaként ugyancsak színész lett. A Latabár-család sokáig Zuglóban, a Dózsa György út és az Abonyi utca sarkán álló társasházban található nagypolgári lakásban él és itt - egy fényképnek köszönhetően - biztosan tudjuk, hogy két Munkácsy-festmény lógott a nappali falán, annak díszeként. Az egyik az Ecce homo című festmény színvázlata volt, amely ma a Budavári Palotában található Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg, a másik pedig az Alkonyat című festmény volt.
Ilyenkor július elsején, a nyár kellős közepén újra a tenger finoman ölelő hűsítő hullámaiba vagy a balatoni strandok zsibongó moraja felé vágyakozunk, s ha a vágyunk valóra válik, mindennél jobban érezzük, hogy az élet minden nehézség ellenére mégiscsak szép. Ezt üzeni Kosztolányi Dezső Jó az élet című verse is, amit 1913. júliusában írt.
Ma, ezen a fáradt június végi napon, a nyár közepe felé közeledve három képpár által mutatjuk be kedves olvasóinknak az emberi élet mulandóságát és az ember által teremtett értékek, alkotások mozdulatlanságát. Mert míg az emberi élet törékeny, történelmi távlatokból illékonynak, egy pillanatnak tekinthető hamis tündöklés, addig az ugyanazon ember által megvalósított alkotás, értékteremtés - legyenek azok épületek, szobrok, festmények, versek, regények vagy tárcák - az örökkévalóságnak készülnek.
"Nagy volt a nyüzsgés tegnap a Hiltonban rendezett fogadáson... A díszvendég persze a világsztár volt: Tony Curtis, aki ezúttal Michelle-t egészen fiatal és kimondottan gyönyörű barátnőjét, meg hat gyermekének egyikét, a színésznő Kellyt is magával hozta." - írták 1988. júniusában az Esti Hírlap hasábjain, a hollywoodi színészlegenda hazalátogatásának alkalmával, aki őszintén vallotta magáénak ősei magyar-zsidó gyökereit. Ekkor mesélte el, hogy a magyar nyelvet gyermekkorában valami varázslatnak, mély titkok hordozójának hitte, amit csak az ő szorosabb környezete, szülei és testvérei ismertek. A 100 éve született színészlegendára emlékezünk.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
