Ha ma Budán járunk, három egészen különböző épület mesél róla különösen szépen: egy templom a Bécsi kapunál, egy vigadó a Vízivárosban és egy monumentális palota a Dísz téren. Három épület, három történet – és egy építész, akinek Budapest lett a választott hazája.
Vannak építészek, akiknek nevét mindenki ismeri, és vannak, akiknek az épületeit ismerjük jobban, mint magát az alkotót. Kallina Mór talán az utóbbiak közé tartozik. Ha azt mondjuk, Ybl vagy Lechner, szinte azonnal megjelenik előttünk egy egész építészeti világ. Ha Kallina nevét halljuk, valamivel tovább kell gondolkodnunk. Pedig aki végigsétál Budán a Bécsi kaputól a Dísz téren át, majd leereszkedik a Corvin térre, akkor akarva-akaratlanul találkozik vele.
Ráadásul Kallina történetében van valami nagyon budapesti. Nem itt született, hanem a morvaországi Gross-Bitteschben (a mai Velká Bítesben) látta meg a napvilágot. 1844. szeptember 20-án, Prágában tanult, majd a Bécsi Képzőművészeti Akadémián folytatta tanulmányait. Ezután Otto Wagner irodájában helyezkedett el, és tulajdonképpen egy munka hozta Magyarországra: amikor a Pesti Izraelita Hitközség Wagnert bízta meg a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga megtervezésével, Kallinát is bevonták a munkába, sőt az építkezés vezetését is rábízták. Végül a munka miatt Pestre költözött – és legvégül itt is maradt.
A rohamosan növekvő Budapest pedig munkát adott neki bőven. Pesti bérházak és középületek után különösen Buda városképén hagyott erős nyomot. Ha azonban születésnapján csak három Kallina-épületet választhatnánk egy képzeletbeli budai Kallina-sétához, akkor a Bécsi kapu téri evangélikus templomnál kell kezdenünk. Talán ez Kallina egyik legszerethetőbb épülete. Nem monumentális, nem akar uralkodni a környezetén, mégis lehetetlen úgy belépni a Várba a Bécsi kapun, hogy ne vegyük észre kecses tornyát. Az épület története ráadásul szorosan összekapcsolódik Kallina másik nagy budavári munkájával. A budai evangélikusok korábbi temploma ugyanis a Dísz téren állt, ám az 1890-es években a területre a Honvéd Főparancsnokság épületét szánták. Az egyházközség cserébe a Bécsi kapunál kapott új telket – az új templom tervezője pedig ugyanaz a Kallina Mór lett, aki a Dísz tér új reprezentatív épületét is megrajzolta.
A millennium korabeli Bécsi kapu tér még egészen más volt. Nem állt az Országos Levéltár mai, messziről felismerhető épülete, a környék képét nagyrészt a késő barokk, copf-stílusú házak határozták meg. Kallina ehhez a környezethez igazodva tervezte meg templomát. A lekerekített főhomlokzat, a korinthoszi oszlopok és a felfelé karcsúsodó torony egyszerre teszik ünnepélyessé és könnyeddé. A templomot 1895-ben avatták fel.
Ha innen elindulunk a Várnegyed déli része felé, Kallina egészen más arcával találkozunk. A Dísz téren már nem a kecsesség, hanem az állami reprezentáció nyelve következik. Itt állt teljes pompájában a Magyar Királyi Honvéd Főparancsnokság, mögötte pedig a Szent György tér felé húzódó Honvédelmi Minisztérium. Fontos különbség, amely a két épület összemosódó története miatt néha elvész: nem egyetlen épületről beszélünk.
A Honvédelmi Minisztérium palotája már 1879–1881 között elkészült Kallina tervei szerint, a Honvéd Főparancsnokság pedig csak jóval később, 1895–1897 között épült fel mögötte. Tehát itt kettő az egyben Kallina, de ez már egy másik Kallina Mór. A reprezentatív, monumentális középületek építésze. Azé a korszaké, amikor Budapest egy birodalom egyik fővárosából modern európai metropolisszá akart válni, és ez az akarat a kőben, az épületekben is megmutatkozott.
Az épület már a maga korában sem volt mindenki számára megkérdőjelezhetetlen remekmű. Méretét, tömegét lehetett sokallni a Vár szűk szövetében – és lehet róla ma is vitatkozni. Márai például egy monstrumként látta és látatta. Ettől még érdekesebb. A jó város ugyanis nem feltétlenül kizárólag olyan épületekből áll, amelyekről minden nemzedék ugyanazt gondolja. A második világháború azonban ezt a vitát brutálisan félbeszakította. A Főparancsnokság megsérült, majd a háború után jelentős részét visszabontották. A Dísz téren évtizedeken keresztül csonkán álló épület így Budapest egyik legfeltűnőbb történelmi sebhelyévé vált. Most pedig, több mint száz évvel Kallina halála után de facto ismét része a budavári városképnek.
Van azonban egy harmadik budai Kallina-épület, amelynek története sokkal derűsebb. Ehhez le kell ereszkednünk a Várhegyről a Vízivárosba. A Budai Vigadó története tulajdonképpen egy régi budai kisebbrendűségi érzésből született: Pestnek volt Vigadója, Buda polgársága pedig joggal gondolta úgy, hogy neki is jár egy reprezentatív társasági és kulturális palota. A Corvin térre 1896-ban kiírt tervpályázatot Kallina Mór és veje, a fiatal Árkay Aladár nyerte meg, az épület pedig 1898 és 1900 között készült el.
Itt már két korszak találkozik: A külső még erősen kötődik a historizmushoz és a neoreneszánszhoz, miközben a belső terekben már megjelenik a századforduló új ízlése, a szecesszió. A házban egykor bálterem, szalonok, társalgó, szivarszoba, játékterem, kávéház és étterem is helyet kapott – vagyis nem egyszerűen előadásokat rendeztek benne: Buda társasági életének otthonául szánták. A Budai Vigadóban ráadásul már ott van Kallina életének következő fejezete is. Társtervezője ugyanis a veje, Árkay Aladár volt. Az építészet így családi történetté vált, amely aztán újabb generációban folytatódott: Kallina unokája, Árkay Bertalan a két világháború közötti magyar modernizmus jelentős építésze lett.
És akkor legyen még egy ráadás: akik minden nap látják, azok közül is csak kevesen tudják, hogy Kallina Mórnak köszönhetjük Szent Gellért Budapestre tekintő szobrát is a róla elnevezett hegy oldalán.
