Noha Radnóti Miklós (1909-1944) a tragikus sorsú magyar költő rövidke életében sosem lakott a Budai Várban, de sokszor kirándult Budán és itt a Várnegyedben is. Az alábbi vers önálló kötetben Radnóti Naptár című versciklusának kiadásaként jelent meg először 1941. decemberében a Hungária Kiadó jóvoltából, de már 1942-es keltezéssel. Önálló versként pedig először a Herczeg Ferenc (1863-1954) által szerkesztett Új Időkben jelent meg, annak 1941. augusztus 10-i lapszámában.
A fotó néhány évvel korábban, 1937 nyarán készült a népszigeti, az ingyenes Duna-parti strandon, amikor a folyamatosan nélkülöző és pénzgondokkal küszködő költőnek és szerelmének, Gyarmati Fanninak (1912-2014) minden örömforrása a nap, a víz és a másik közelsége, szerelmes érintése volt. Ekkor még egyikük sem sejthette, hogy – alig négy esztendő múlva – 1944 nyarán Radnóti kényszermunkán és titokban jegyzeteli le a világirodalom legszebb szerelmes verseit, s az év végén már egy tömegsír mélyére hajítják – az ezen a képen még napbarnított – magyar költő legyengült testét. S most 2025. augusztusában üzen nekünk a végtelenből ezzel a néhány sorral, üzenete lényege pedig, hogy az önkény hatalmaskodói valójában percemberek, s a történelem szemétdombján végzik, míg a szépség örök, s megtört testű alkotójának szelleme örökké ragyog.
Augusztus
A harsány napsütésben
oly csapzott már a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.
Mókus sivít már és a büszke
vadgesztenyén is szúr a tüske.
