Pedig a Hunyadi János úti épület falait többek között Tiziano, Manet, Renoir, Cézanne, Courbet, Gauguin, Delacroix, Ingres és El Greco művei díszítették. A XX. század egyik legjelentősebb magyar magángyűjteménye volt ez – amelynek legjavát szétlopták a háború alatti nagyhatalmak. Hatvany Ferenc azonban nemcsak gyűjtötte a művészetet, hanem maga is tehetséges festő volt. A villa mai kiállítása egyszerre idézi meg az alkotót, a műgyűjtőt és egy elveszett budavári világot.
Van Budán néhány ház, amelynek története önmagában felér egy regénnyel. A Várhegy keleti lejtőjén álló, Ybl Miklós tervezte Lónyay–Hatvany-villa egészen biztosan közéjük tartozik. A villát eredetileg gróf Lónyay Menyhért, a dualizmus korának pénzügyminisztere, későbbi miniszterelnöke számára emelték kissé botrányos, korrupciógyanús körülmények között. 1923-ban azonban új gazdája lett: báró Hatvany Ferenc (1881–1958) festőművész, mecénás és műgyűjtő vásárolta meg, és hamarosan ide költöztette legendás műgyűjteményének jelentős részét is. Ha létezik olyan kifejezés, hogy „világszínvonalú magángyűjtemény”, Hatvanyé minden túlzás nélkül az volt.
A különböző becslések szerint több száz, akár 700–900 műtárgyból álló kollekcióban a XIX. századi francia festészet szinte teljes élvonala képviseltette magát. Gustave Courbet, Camille Corot, Pierre-Auguste Renoir, Camille Pissarro, Paul Gauguin, Édouard Manet, Paul Cézanne, Eugène Delacroix és Ingres alkotásai között élni ma már szinte elképzelhetetlen luxusnak tűnik. Hatvany számára azonban ezek a képek nem egyszerű státuszszimbólumok voltak. Festőként pontosan tudta, mit gyűjt.
A Hatvanyak a dualizmus kori magyar nagypolgárság egyik legérdekesebb családja voltak. A terménykereskedelemből kinövő, majd malom- és cukoripari érdekeltségekkel hatalmas vagyont szerző família története ugyanakkor nem pusztán gazdaságtörténet. A gründoló nemzedék utáni második nemzedékben családban a pénz mellé szinte öröklődött a kultúra iránti fogékonyság, a jóizlés is.
Hatvany Lajos pedig a Nyugat, majd a XX. századi magyar irodalom egyik legfontosabb mecénása, író és irodalomtörténész lett. Ferenc más utat választott: festeni akart. Az anekdota szerint, amikor a „cukorbáró” édesapát, az üzletember Hatvany-Deutsch Sándort egyszer két fiáról kérdezték, akkor ő csak annyit válaszolt, hogy „az egyik fest és a másik is bolond”.
Ferenc egyébként Fényes Adolf és Bihari Sándor mellett tanult, megfordult Nagybányán, majd – ahogy a századelő számos ambiciózus magyar művésze – Párizs felé vette az irányt. A Julian Akadémián képezte magát, és itt kötött életre szóló barátságot Czóbel Bélával. Már 1907-ben és 1908-ban három-három művét beválogatták a párizsi Salon d’Automne tárlatára. A francia főváros azonban Hatvany számára nemcsak festőiskola volt. Hanem a szem, az ízlés iskolája is. Hatvany gyűjtőként ugyanazt kereste, amit festőként: a klasszikus formafegyelem és a modern festészet szabadsága közötti egyensúlyt. A korszak legfontosabb európai műkereskedőinél vásárolt: a Bernheim-Jeune, a Durand-Ruel, a Cassirer és a Vollard neve önmagában a modern műkereskedelem történetének egy-egy fejezete. Így kerülhetett Budára olyan kollekció, amelyben Courbet mintegy fél tucat művel szerepelt, de Renoir, Pissarro, Gauguin, Cézanne és Manet remekművei is helyet kaptak. A képek először a Nádor utcában, majd a Fő utcai Andrássy-palota egyik lakásában függtek. Véglegesnek hitt otthonukat azonban a húszas években a Hunyadi János úti villában találták meg. A villa enteriőrjeiről fennmaradt fekete-fehér felvételeket nézve különös érzés belegondolni: azokon a falakon nem reprodukciók lógtak, hanem azok voltak az eredetik.
A nagy szalonban például Eugène Delacroix 1863-as, Arab tábor, éjszaka című festménye is helyet kapott. A mű ma a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéhez tartozik.
A villa jelenlegi tárlatának egyik archív felvétele éppen azt mutatja meg, hol függött Delacroix képe Hatvany otthonában. És volt egy festmény, amely ma már a világ egyik legismertebb múzeumi műtárgya.
Édouard Manet utolsó nagy főművét, az 1882-ben festett A Folies-Bergère bárját Hatvany 1916 körül vásárolta Paul Cassirer berlini műkereskedőtől. Hatvany visszaemlékezése szerint készpénz mellett egy Cézanne- és egy Renoir-festményt is adott érte. Később, amikor e két festő árai az egekbe emelkedtek, úgy érezte, talán túl sokat fizetett a Manet-festményért. A történet ráadásul kalandregénybe illően folytatódott. Kiderült, hogy Cassirer a képet a párizsi Bernheim-Jeune műkereskedőháztól kapta bizományba, a tulajdonjog körül pedig az első világháború után komoly vita alakult ki. Hatvany attól tartott, hogy a festményt lefoglalhatják, ezért egy ideig elrejtette, majd végül 1925-ben eladta. A vevő Samuel Courtauld angol textilmágnás és műgyűjtő volt. Hatvany egykor budai falon függő Manet-je így ma a londoni The Courtauld Gallery egyik legismertebb kincse. A festmény becsült mai műtárgypiaci értékén lehet vitatkozni. A jelentőségén nem nagyon.
Ha Manet története különleges, Gustave Courbet A világ eredete című, 1866-os festményének budai története még különösebb. A nyugati festészet egyik leghíresebb – és máig egyik legprovokatívabb – aktja ugyanis szintén Hatvany tulajdonában volt. A női testet minden allegorikus vagy mitológiai lepel nélkül, radikális közvetlenséggel megmutató kép még Hatvany gyűjteményén belül is különleges státuszt élvezett. A hagyomány szerint a báró a villában diszkréten, a fürdőszobájában tartotta. Courbet festménye ma a párizsi Musée d’Orsay egyik legismertebb darabja. Amikor 2024-ben egy metzi kiállításon aktivisták „MeToo” feliratot fújtak a művet védő felületre, mi is megírtuk itt az oldalunkon.
Hatvany ízlése azonban nem merült ki a francia mesterek szeretetében, hanem például Csontváryban is meglátta azt, amit mások még nem. Magyar műveket is szenvedélyesen gyűjtött. Barátja volt Amrita Sher-Gilnek. Markó Károlytól Munkácsy Mihályon és Paál Lászlón át Mednyánszky Lászlóig, Ferenczy Károlyig és Rippl-Rónai Józsefig a magyar festészet számos meghatározó alkotója jelen volt kollekciójában. Emellett Hatvanynak volt szeme azokhoz is, akiket a korabeli művészeti közeg még nem feltétlenül helyezett piedesztálra: egyike volt Csontváry Kosztka Tivadar korai felfedezőinek, és már a harmincas évek közepén műveket vásárolt Derkovits Gyula özvegyétől. Nagy vagyonnal bárki vásárolhat drága képeket. Igazi gyűjtővé attól válik valaki, hogy felismeri az értéket akkor is, amikor azt még nem hitelesítette az utókor.
A Hatvany család otthonai nemcsak műgyűjtemények voltak, hanem a XX. század első felének különleges kulturális szalonjai is. A hatvani kastélyban Ady Endre, József Attila, Czóbel Béla, Lesznai Anna, Bajor Gizi és más művészek, írók fordultak meg. A Hunyadi János úti villa ugyancsak a szellemi élet találkozóhelye lett; Julius Meier-Graefe német művészettörténész például 1934-ben itt tartott előadást, de megfordult itt Thomas Mann is. Hatvany Ferenc világa tehát egy olyan korszak utolsó nagy budai polgári-mecénási univerzumához tartozott, amelyben a művészet még nem feltétlenül különült el múzeumra, galériára, magángyűjteményre és társasági életre.
Ennek a világnak a második világháború vetett véget. A villát Budapest ostroma alatt bombatalálat érte, az épület súlyosan megsérült, majd a háború után elbontották. Hatvany a legértékesebb műtárgyakat korábban ládákba csomagoltatta és biztonságosnak vélt helyekre menekítette. A biztonság azonban illúziónak bizonyult. A gyűjtemény jelentős része a háború és az azt követő zűrzavar során eltűnt, szétszóródott vagy külföldre került. A műtárgyak egy része szovjet kézbe jutott, más darabok később különböző nyugati gyűjteményekben és múzeumokban bukkantak fel, és olyan művek is vannak, amelyek holléte mindmáig ismeretlen. A veszteség nagyságát szinte lehetetlen felmérni, hiszen nem egyszerűen sok száz értékes műtárgy sorsáról van szó. Egy gyűjtemény ugyanis több, mint képeinek összessége. Válogatás, gondolat, ízlés – egyetlen ember tekintetével megírt művészettörténet. Hatvany Ferenc gyűjteménye 1945-ben szétszóródott.
A történet egyik különös igazságtalansága, hogy Hatvany neve ma sokaknak inkább műgyűjtőként ismerős, holott ő elsősorban festőnek készült, festett és festőként gondolkodott. Műveiben különös francia kettősség figyelhető meg. Aktjainak plasztikus, fegyelmezett rajzában a klasszicizmus hatása érződik, miközben tájképein, enteriőrjein és csendéletein a francia festők hatása fedezhető fel.
1918-ban, a Nyugatban, a századelő legjelen tősebb művészeti kritikusa, Bálint Aladár különösen érzékletesen írt nőalakjairól:
„Hatvany festői fantáziáját elsősorban az asszonyi test izgatja. Annak szépségeit kutatja…”
Hatvany nem avantgárd forradalmár volt. Inkább rendkívül művelt, kifinomult szemű festő, aki pontosan ismerte az európai festészet hagyományát, és ebből alakította ki saját világát. Talán éppen ez lett későbbi feledésének egyik oka is. Nem illeszkedett könnyen egyetlen nagy művészettörténeti narratívába sem.
De éppen ezért izgalmas a villa reprezentatív lépcsőházában kialakított reprodukciós kiállítás. Archív enteriőrfotók, reprodukciók és művészettörténeti kommentárok segítségével próbálták legalább gondolatban visszahelyezni az egykori mesterműveket eredeti budai környezetükbe. A villa galériájában pedig Hatvany Ferenc saját alkotásaiból is láthatunk válogatást. Ez talán még fontosabb: a gyűjtő mögött végre újra előtűnik a festő. Az újjászületett villa kiállításának talán éppen ezért van jelentősége. Nem tudja visszahozni az elveszett gyűjteményt – ezt már senki sem tudja, de legalább megmutatja, hogy itt, a budai Vár oldalában egykor a világ egyik egészen kivételes magángyűjteménye rejtőzött. És közben visszaad valamennyit Hatvany Ferencnek is abból a helyből, amely megilleti a magyar művészet történetében. Éppen ezért is volt jó látni az MNG Dolce Vita tárlaton néhány mesteri Hatvany-festményt kiállítva.
