„Műveltség nélkül az alkotmány is holt betű” – Pepi báró 180 éves üzenete

A Budai Vár szülötte volt: 1813. szeptember 3-án látta meg a napvilágot az Úri utca 19. szám alatti házban, néhány lépésnyire attól az épülettől, ahol későbbi barátja és eszmetársa, Szalay László született. Mintha maga a hely is előre jelezte volna sorsát: Eötvös a magyar történelem egyik legnagyobb szellemi magaslatáról indult, s egész életében a nemzet felemelésének ügyét szolgálta. A címben megfogalmazott gondolat 1846-ból származik. Nem véletlen, hogy báró Eötvös József, a modern magyar oktatás megteremtője volt. Az Akadémia 1870. május 28-i közgyűlésén Eötvös elnöki megnyitóbeszédében így fogalmazott:

„Az állam kifejlődése is csak ott lehetséges, ahol annak fő feltételei: a szabadság és felvilágosultság nem hiányzanak.”

Családja a Habsburg-birodalom hivatalnoki és katonai arisztokráciájának világához tartozott. Nagyapja, Eötvös Ignác a magyar nemesi ellenállás leverésében vállalt szerepe miatt a kortárs közvélemény szemében gyűlölt, aulikus figurává vált; apja, Eötvös Ignác II. szintén az udvari szolgálat embere volt. József mintha egész életében e súlyos örökséggel szemben kereste volna saját erkölcsi útját. Nem a rang, hanem a szolgálat embere akart lenni. Egy levelében így fogalmazott: „célt választék magamnak, használni akarok, másoknak élni, másokért fáradni”.

A kis Pepi báró első világa még német nyelvű volt, magyar hazafisága csak később, nevelője, az egykori Martinovics-mozgalom miatt fogságot szenvedett Pruzsinszky József hatására ébredt fel benne. Innen, az Úri utcából járt a közeli budai piaristák iskolájába, abba a nagy múltú intézménybe, amely a magyar művelődéstörténet számos fejezetének lett tanúja. A hagyomány szerint első iskolai napján osztálytársai nem akartak mellé ülni, mert a „hazaárulónak” tartott nagyapa unokáját látták benne. A történet szerint Eötvös ekkor kijelentette: elődei lehettek a császár szolgái, ő azonban igaz magyar hazafi lesz. E mondatban már ott sejlik későbbi pályájának egész erkölcsi íve.

A pesti egyetemen eltöltött évek, majd a magyar irodalmi élet nagyjaival való találkozás döntően formálták szellemét. Horváth István vezette be őt és Szalay Lászlót az írók társaságába; megismerte Kazinczyt, Virág Benedeket, s mindenekelőtt Kölcseyt, akinek emelkedett hazafisága mély nyomot hagyott benne. Eötvös soha nem lett népies költő Petőfi vagy Arany értelmében: az ő hazafisága inkább európai műveltségű, lírai és erkölcsi program volt. A nemzetet nem indulattal, hanem műveltséggel, joggal és szabadsággal akarta felemelni.

Külföldi tanulmányútja — Svájc, Németország, Németalföld, Franciaország és Anglia megismerése — megerősítette benne a liberalizmus, a polgári átalakulás és a nyugati alkotmányos fejlődés iránti elköteleződést. Íróként is e reformgondolatok szolgálatába állt. A karthausi a feudális társadalmi viszonyok kritikája, a Magyarország 1514-ben pedig a történelmi szenvedélyek és társadalmi igazságtalanságok megrendítő regénye. Eötvös hitt abban, hogy a jogi reform önmagában kevés: az igazságtalanság nyomait nemcsak a törvénykönyvekből kell kitörölni, hanem az emberek gondolkodásából is.

Politikusként a reformkor egyik legnemesebb típusát testesítette meg: a tudós államférfit, aki nem pusztán hatalmat akart, hanem intézményeket, törvényeket, jövőt. A centralisták körében — Szalay László, Trefort Ágoston, Csengery Antal, Kemény Zsigmond és társaik mellett — az európai alkotmányos minták magyar alkalmazásán dolgozott. A Pesti Hírlap hasábjain már olyan polgári Magyarország képét rajzolta fel, amelyben szabadság, műveltség és jogegyenlőség egymást feltételező értékek.

1846-ban írt versében szinte programként fogalmazta meg költői ars poétikáját:

ÉN IS SZERETNÉM…

Én is szeretném nyájasabb dalokban
Üdvözleni a szép természetet,
Ábrándaimnak fényes csillagokban
S bimbók között keresni képeket.

Én is szeretnék kedvesem szeméről
Enyelgve és busongva dallani,
S nyájas arczáról, jég-hideg szivéről
Érzékenyen sok szépet mondani.

Én is szeretném lángoló szavakkal
Dicsérni ősz Tokajnak tűzborát,
Szabály szerint kimért zengő sorokban
Megénekelni a magyar hazát.

De engem fölver nyájas képzetimből
Komoly valónak súlyos érczkara;
Fajom keserve hangzik énekimből,
Dalom nehéz koromnak jajszava.

Mit ezrek némán tűrve érezének,
Eltölti égő kínnal lelkemet;
Mért bámulod, ha nem vidám az ének
S öröm helyett csak bút ébreszthetett?

Mig gyáva kor borúl hazám fölébe,
Én szebb emlékivel nem gúnyolom;
Mig égő könny ragyog ezrek szemébe’,
Szelíd örömről nem mesél dalom.

Miként az aeol-hárfa viharokban
Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok bús dalt bús napokban,
Ki várna tőle nyájas éneket?

Ha éji vész borítja látkörünket,
Villámokért sohajt a tévedő;
Ha régi bánat kínozá szivünket
Nem könnyeket kér-e a szenvedő?

S ilyen legyen dalom: egy villám fénye,
Egy könny, kimondva ezrek kínjait;
Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait.

1848-ban szinte magától értetődő volt, hogy a Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere legyen. Fiatalon, de szilárd meggyőződéssel állt a történelem sodrába. „Hazánk nem maradhat jelen helyzetében!” — hirdette, s első törvénytervezete az elemi oktatás rendezését célozta. A forradalom radikalizálódása azonban megrémítette a józan reformok emberét. Eötvös nem a rombolásban, hanem az építésben hitt; nem a vak szenvedélyben, hanem a törvényes átalakulásban. Emigrációja idején írta meg nagy állambölcseleti művét, A XIX. század uralkodó eszméinek hatása az álladalomra című munkát, amelyben ismét a szabadság, a polgári fejlődés és a nyugati civilizáció mellett tett hitet.

A kiegyezés után újra miniszter lett, s ekkor valósította meg életművének legmaradandóbb alkotását: az 1868. évi XXXVIII. törvénycikket, Magyarország első modern népoktatási törvényét. A jogszabály európai mércével mérve is korszerű volt: kimondta a 6–12 éves gyermekek tankötelezettségét, és az állam felelősségévé tette a népoktatás ügyét. Eötvös ezzel nem csupán iskolákról rendelkezett, hanem jövőt alapított. Tudta, hogy műveltség nélkül nincs valódi szabadság, s hogy „míveltség nélkül a legszebb alkotmány holt betűnél egyéb soha nem lesz”.

Nevéhez fűződik a nemzetiségi törvény, az egyházak egyenjogúságának előmozdítása és az izraeliták polgári-politikai emancipációjának ügye is. A Magyar Tudományos Akadémia másodelnökeként, majd elnökeként, a Kisfaludy Társaság vezetőjeként a magyar szellemi élet egyik legfőbb őrévé vált. Nem véletlen, hogy kortársai olykor „reformügyi miniszterként” emlegették: számára a kultúra, az oktatás, a jog és a társadalmi haladás nem külön ügyek voltak, hanem ugyanannak a nemzetépítő hivatásnak részei.

Eötvös József alakja ma is ritka erkölcsi mérték. Arisztokratának született, de a nép tanítója lett; író volt, aki törvényeket alkotott; politikus, aki a műveltségben látta a haza megváltásának egyik legbiztosabb útját. Végrendelet című versében így fogalmazott: „Eszméim győzedelme / Legyen emlékjelem.” Aligha kívánhatott volna pontosabb sírfeliratot. Mert Eötvös igazi emlékműve nem kőből van, hanem iskolákból, törvényekből, könyvekből és abból a meggyőződésből, hogy egy nemzet felemelkedése mindig a szellem felemelésével kezdődik.

„Te majd folytatni fogod mívemet” – írta egy levelében fiának báró Eötvös Lórándnak, aki valóban apja örökébe lépett, s mind tudósként, mint oktatáspolitikusként, illetve miniszterként szintén maradandót alkotott.