Utóbbi elismerésének külön aktualitást ad, hogy nemrég jelent meg Legendás Budavár című kötete, amelyet időközben mi is elolvastunk: a gazdag képanyaggal és történetekkel megjelent könyv hiánypótló munka a Budai Várról.
Van valami mélyen helyénvaló abban, amikor egy városrész nemcsak a saját épületeit, tereit és emlékeit őrzi, hanem azokat is megbecsüli, akik ezeket újra és újra elbeszélik. Kevés olyan városrésze van Magyarországnak, ahol annyire sűrűn rakódna egymásra történelem, személyes emlékezet, országos jelentőségű múlt és hétköznapi élet, mint Budaváron. Itt egy kapualj, egy tér, egy romfal vagy egy bástya nem csupán építészeti részlet, hanem történetek hordozója. Száraz Miklós György íróként éppen ezt a rétegzettséget érti jól.
A Budavári Önkormányzat képviselő-testületének döntése alapján idén ő is azok között volt, akik Budavárért Emlékérmet kaptak. A szeptember 2-i ünnepségen Hegedűs Györggyel és Horváth Lászlóval együtt részesült elismerésben; a döntés indoklása szerint íróként és közéleti szereplőként sokat tett Budavár történelmi és kulturális értékeinek megőrzéséért. Az átadás időpontja önmagában is szimbolikus volt: éppen azon a napon, amikor a kerület Buda 1686-os visszafoglalásának 340. évfordulójára emlékezett.
Az elismerés pedig különösen szép fénytörést kap a Legendás Budavár megjelenése után. Amikor a könyv bemutatója előtt írtunk róla, még óvatosan fogalmaztunk. A beharangozó alapján érdekesnek ígérkezett a kötet, különösen a több mint kétszáz korabeli fénykép és az eddig alig vagy egyáltalán nem publikált archív felvételek miatt. De ahogy akkor is írtuk: könyvet olvasatlanul méltatni nem tisztességes.
Azóta viszont elolvastuk, így most már sokkal határozottabban ki lehet mondani: a Legendás Budavár hiánypótló könyv. Nem azért, mert Budáról vagy a Várról ne született volna már tengernyi monográfia, album, helytörténeti munka és esszé. Éppen ellenkezőleg: kevés budapesti városrésznek van ilyen gazdag irodalma. Száraz Miklós György könyvének ereje abban áll, hogy nem akar egyszerűen még egy újabb „Budai Vár-könyv” lenni. Nem pusztán kronológiát épít, nem csak épülettörténetet mesél, és nem is egyszerűen egy reprezentatív fotóalbumot tesz az asztalra. A kötet egyik legnagyobb erénye éppen a nézőpontja. Száraz Miklós György úgy ír a Várról, mint élő organizmusról. Olyan helyről, ahol a középkori királyi udvar, az oszmán kori Buda, az ostromok, a barokk újjászületés, a polgárváros hétköznapjai, a századforduló reprezentatív építkezései, a második világháborús pusztítás, az azt követő átépítések és a mai Várnegyed nem különálló fejezetek, hanem egymásra rakódó történeti rétegek. Ez nagyon fontos különbség. A Vár ugyanis nem azért érdekes, mert sok minden történt benne, hanem azért, mert szinte minden korszak nyomot hagyott a következőn. A falakban ott vannak a korábbi falak, egy-egy házban több száz évnyi élet, egy utcanév mögött eltűnt épületek és régi funkciók, a ma megszokott városkép mögött pedig olyan rétegek, amelyek sokszor már csak fényképeken vagy visszaemlékezésekben maradtak fenn. Ebben a könyvben a fotográfiák sem puszta illusztrációk. A több mint kétszáz archív felvétel valójában a szöveg mellett egy második elbeszélést is létrehoz. Olyan Budavár jelenik meg rajtuk, amelynek jelentős része fizikailag már nem létezik, vagy annyira átalakult, hogy mai szemmel szinte felismerhetetlen. Homlokzatok, udvarok, utcák, részletek, egykori lakók, elpusztult épületek és városi élethelyzetek kerülnek egymás mellé.
Valaki kinézett abból az ablakból, amely ma már nincs. Valaki végigment azon az utcán, amelyiknek a neve nem ugyanazh már. Valaki ott vásárolt, találkozott, szeretett, dolgozott, félt vagy éppen ünnepelt, ahol ma turistacsoportok állnak meg néhány percre fényképezni.
Száraz könyve akkor a legerősebb, amikor ezt a nagy történelem és a kicsi emberi történetek közötti távolságot megszünteti. Közben pedig megmarad írónak, ami szintén nem mellékes. A helytörténeti munkák egyik gyakori veszélye, hogy a forrásanyag súlya agyonnyomja a szöveget. Dátumok, építési periódusok, tulajdonosok, házszámok, átnevezések és levéltári adatok követik egymást, míg végül egy olyan könyvet kapunk, amely szakmailag értékes ugyan, de csak elszánt kutatók tudják végigolvasni. A másik véglet a legendásítás: amikor a történeti pontosság helyét átveszi a könnyen fogyasztható mese, és egy idő után már nem világos, hol végződik a forrás és hol kezdődik a városi folklór. A Legendás Budavár egyik nagy érdeme, hogy címe ellenére a kettő között tud maradni. Érezhető benne a történelmi anyag tisztelete, ugyanakkor ott van Száraz Miklós György sajátos, esszéisztikus mesélőkedve is. Nem steril leltárt készít, hanem atmoszférát teremt. A Vár nem tárgy, hanem szereplő lesz.
Talán éppen ezért is találó az idei Budavárért Emlékérem. Egy város kulturális örökségének megőrzése ugyanis nemcsak műemlékvédelem. Nem kizárólag restaurálás, felújítás, régészet vagy levéltári kutatás. Ugyanilyen fontos az is, hogy legyenek, akik nyelvet adnak a hely emlékezetének. Akik képesek úgy mesélni róla, hogy az ne csak a szakembereké legyen, hanem azoké is, akik egyszerűen szeretnék jobban érteni azt a helyet, ahol élnek vagy amelyhez kötődnek. Száraz Miklós György Budavárért Emlékérme így nemcsak egy írói életműnek szóló kitüntetésként olvasható, hanem annak a munkának az elismerése is, amelyet minden jó helytörténeti könyv elvégez: visszaadja egy közösségnek a saját emlékeit. Mert a Vár falait fel lehet újítani, egy elveszett épületet akár újra is lehet építeni, a régi fényképeket pedig gondosan lehet digitalizálni, de ahhoz, hogy mindez valóban emlékezetté váljon, valakinek el is kell mesélnie. Száraz Miklós György most megtette.
