A Krisztinaváros egykori lakóját, a vers-és prózaírás egyik legnagyobb magyar mesterét is megidézte a tavaszvárás. Kosztolányi Dezső (1885-1936), aki életének hosszú évein keresztül volt a Logodi utca lakója így írt 1906 februárjában tavaszváró versében.

Tavasz-elő

 

Maradj, maradj, bús téli alkony,

ne vond még vissza sugarad!

Ha lábadozva elsötétülsz,

szerelmes szívem megszakad.

 

A lég oly enyhe, oly fuvalmas,

a nap vígan bukik elő,

tavaszruhában andalog már

az álmodó járókelő.

 

A síma, langyos fuvalomra

kinyílanak az ablakok,

a halk, búcsúzó sárga fényben

sok régi utca s ház ragyog.

 

Száz édes emlék ébred újra:

a drága múlt, az ifjuság,

gyermekszerelmünk, szűzi álmunk,

a lázas és dicső tusák.

 

Mind búsan elmerengve járunk,

szivünk sok emléktől nehéz;

ami szemünkbe forr s cikázik,

a sejtelem ködébe vész.

 

A jég ropog s alóla zúgva

ezüst kacajjal jő a víz,

tavasz lesz, úgy mint régen egykor

s e szó a múlt honába visz.

 

Szemünk meredt, a múltba réved,

ragyog a kék-sugáros ég,

a sárga hóvizen lebegve

szétpattan egy-egy búborék.

 

A szél fú s érzi méla lelkünk,

a kikelet fuvalma az…

És nézzük összetett kezekkel,

hogy érkezik meg a tavasz.

És most extraként egy másik tavaszváró verset is küldünk Nektek!

Ének a tavasz elé

Kelj, bársonylombú, halk lehelletű,
borús tavasz a völgyön és hegyen,
hogy majd ha eljön az idő, legyen
a sebre fű.

Tavaszi erdő, jó szorosra fond
sűrű, sötét lombod hálozatát,
hogy majd ha éjjel elbúvunk alád,
födjön a lomb.

Kegyes Természet, szánd meg a magyart,
adj néki ágyat, sátoros vadont,
nőjön a sebre ír, a búra lomb
s a sírra hant…