Százharmincéves a mozi – ünnepeljünk együtt!

Akkor fiatal gimnazistaként esténként Truffaut-t, De Sicát, Fellinit vagy Bergmant nézhettünk a televízióban. Most, amikor a mozi 130. születésnapját ünnepeljük, különös nosztalgiával gondol az ember vissza arra az időre, amikor egy egész nemzedéket próbáltak megtanítani filmet nézni és érteni.

Harminc év telt el azóta, hogy százéves volt a mozi. Furcsa ezt leírni. 1995 ősze nekem még mindig valahol a közelmúltban van, pedig közben felnőtt egy újabb generáció, eltűntek a képcsöves televíziók, a videokazetták, a tévéújságban bekarikázott filmcímek, és velük együtt lassan az az élmény is, hogy egy filmre várni kellett. Nem lehetett bármikor elindítani, nem lehetett félbehagyni, majd három nap múlva ugyanonnan folytatni, és nem ajánlotta fel egy algoritmus a következőt. Ha meg akartunk nézni valamit, ott és akkor kellett lennünk, amikor adták.

1995 szeptemberében a Magyar Televízióban elindult a 100 éves a mozi. Szabó István sorozata 1996 októberéig tartott, és mai szemmel nézve szinte hihetetlen vállalkozás volt: több mint egy éven keresztül a filmtörténet meghatározó alkotásai kerültek a közszolgálati televízió képernyőjére. Nem valamilyen tematikus csatornán, nem egy előfizetéses szolgáltatás eldugott kínálatában, hanem a Magyar Televízióban. Griffith, Murnau, Eisenstein, Chaplin, Fritz Lang, Orson Welles, Kertész Mihály, Rossellini, De Sica, Kuroszava, Fellini, Bergman, Truffaut, Godard, Antonioni – és velük együtt a magyar filmtörténet legfontosabb alkotói.

Szabó István pedig ott ült a studióban a filmek előtt, és felvezette őket. Elmondta, mit fogunk látni, kik készítették, miért lett fontos, hol van a helye abban a különös, akkor százéves történetben, amelyet filmművészetnek nevezünk. Nem mondta meg, hogy mit kell gondolnunk róla. Ennél valami sokkal fontosabbat tett: kedvet csinált ahhoz, hogy figyeljünk, átérezzünk.

Emlékszem, hogy számomra François Truffaut Négyszáz csapása jelentette a legnagyobb revelációt. 1995. novemberében vetítették. Antoine Doinel történetét nem filmtörténeti távolságból néztem. Lázadóként ott volt előttem egy fiú, aki hadilábon áll az iskolával, a családjával, a szabályokkal, tulajdonképpen az egész felnőtt világgal, és mindenáron szabad szeretett volna lenni, bár maga sem tudja pontosan, mit kezdjen ezzel a szabadsággal. És persze ott van a film vége. Antoine fut. Egyre csak fut, míg végül eléri a tengert, amelyet addig még sohasem látott. Megfordul, belenéz a kamerába, a kép pedig megáll. Arra már nem emlékszem, mit gondoltam akkor erről a befejezésről. Valószínűleg nem gondoltam semmit, legalábbis olyasmit biztosan nem, amit egy filmesztétikai dolgozatban le lehetett volna írni. Csak azt éreztem, hogy történt velem valami, amit ma katarzisnak neveznék. Talán ez az egyik legszebb dolog a művészetben: előbb történik meg velünk, mint hogy megtanulnánk beszélni róla. De nagyon szerettem De Sica Biciklitolvajok című filmjét is. És persze voltak filmek, amelyeket később egyszerűen imádtam, és amelyek ugyanennek a filmes eszmélésnek a részévé váltak: a Volt egyszer egy Amerika például máig ilyen számomra. Filmek, amelyek után az ember nem kapcsol át rögtön valami másra.

Nekem ráadásul különös szerencsém volt, mert azokban az években nemcsak otthon tanultam filmet nézni. Abba a budapesti gimnáziumba jártam, amelyet ma Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumnak hívnak, és amely a kilencvenes években a magyarországi mozgókép- és médiaoktatás egyik kísérleti műhelye volt, mi pedig „kísérleti nyulak” vagyunk. A mozgóképkultúrát Pölöskei István tanár úr tanította. Akkor természetesen fogalmunk sem volt róla, hogy tulajdonképpen egy oktatástörténeti kísérlet résztvevői vagyunk. Hartai László és a vele dolgozó szakemberek éppen azokban az években alakították ki annak a tantárgynak a módszertanát, amely később Mozgóképkultúra és médiaismeret néven bekerült a magyar közoktatásba. Mi pedig ott ültünk az órákon, és plánokról, kameramozgásról, montázsról, vágásról, dramaturgiáról, werkekről beszélgettünk. Megtanultuk, hogy nem mindegy, hová állítják a kamerát, és hogy a filmekben is van aranymetszés. Hogy egy közelkép nem egyszerűen közelebbről mutat valamit. Hogy két egymás mellé vágott kép együtt olyasmit is jelenthet, amit külön-külön egyik sem. Hogy a filmnek nyelve van és van olyan is, hogy filmvers. Így történt, hogy ugyanabban az időben két helyen is tanultam filmet nézni: az iskolában Pölöskei István tanár úrtól, otthon pedig Szabó Istvántól. Talán ezért is olyan erős bennem ennek az időszaknak az emléke. A két történet ma már szinte összemosódik: a gimnáziumi órák, a televízió előtt töltött esték, a filmek, amelyek közül némelyiket értettem, másokat valószínűleg egyáltalán nem, de amelyek valamiképpen mégis ott maradtak bennem. A Négyszáz csapás, a Biciklitolvajok, az Országúton, a Nagyítás, a 2001: Űrodüsszeia, a Szindbád, a Megáll az idő, a Cinema Paradiso – elképesztő címek a közszolgálati televízió műsorából.

Száz évvel korábban, 1895. december 28-án Párizsban megtartották a Lumière fivérek legendássá vált vetítését, néhány hónappal később pedig a mozgókép csodája már Budapestre is eljutott. 1896. május 11-én a Royal szállóban megkezdődtek a filmvetítések. Különös év volt ez Magyarországon: miközben az ország a millennium lázában égett, és saját ezeréves múltját ünnepelte, megérkezett Budapestre valami, ami alapjaiban változtatta meg az emberiség emlékezetét. Megmutatta nekünk a világot, aztán megtanított arra is, hogy kételkedjünk abban, amit látunk.

Most, 130 évvel később különös módon ismét Franciaországból érkezik a kérdés: mi következik ezután? A jubileum alkalmából életre hívott Lumière Csúcstalálkozó már nemcsak a mozival foglalkozik. Film, televízió, streaming, animáció, videojátékok, digitális platformok és mindenekelőtt a mesterséges intelligencia kerül egyetlen gondolatkörbe. Franciaország alkotókat, producereket, finanszírozókat, terjesztőket, technológiai szereplőket és döntéshozókat hívott össze, hogy arról gondolkodjanak, hogyan lehet megőrizni az alkotás szabadságát és a kulturális sokszínűséget egy újabb képi forradalom küszöbén. A francia–magyar filmtörténetnek ráadásul különös keretet ad ez a 130 év: az 1896-ban Budapesten forgató Lumière-ektől egészen Enyedi Ildikó legújabb francia–magyar koprodukciójáig hosszú út vezet. És miközben a Francia Intézet ismét bekapcsolódik a Klasszikus Film Maraton programjaiba, nehéz nem arra gondolnom, hogy számomra ez a történet valamikor 1995 őszén vált személyessé.

Harminc éve volt százéves a mozi. Akkor még nem hordtunk a zsebünkben olyan készüléket, amelyen néhány másodperc alatt szinte bármilyen filmet megtalálhatunk. Nem néztünk naponta több száz mozgóképet, nem görgettünk végtelen videófolyamokat, és nem egy algoritmus próbálta kitalálni, mi tarthat bennünket még harminc másodpercig a képernyő előtt. És volt valami, ami ma egyre értékesebbnek tűnik: volt, aki azt mondta, ezt mindenképpen nézd meg. Nem biztos, hogy azért, mert tetszeni fog. Nem feltétlenül azért, mert mások, akik ezt nézték, azt is megnézték. Hanem azért, mert fontos. Ott ült egy Oscar-díjas magyar filmrendező a televízióban, aki hétről hétre bemutatott nekünk egy újabb darabot a filmművészet első száz évéből. És volt egy tanárunk az iskolában, aki megmutatta, hogy amit a vásznon látunk, annak nyelve, nyelvtana és története van. A Négyszáz csapás utolsó képkockája azóta is bennem maradt. Antoine Doinel ott áll a tengerparton, megfordul, és ránk néz.

Harminc évvel később talán már azt is értem, miért. Mert valamikor azokban az években tanultam meg, hogy a képeket nem elég látni. Nézni is meg kell tanulni őket.

130 évvel ezelőtt Franciaországban született meg a filmművészet. A kaland pedig tovább folytatódik, együtt! A programok egyik fontos budapesti otthona a Francia Intézet (1011 Budapest, Fő u. 17.).

A héten újra elindul a Klasszikus Film Maraton, amelynek a Francia Intézet kezdettől fogva partnere, a műsor pedig ITT talááható.