A magyar nemzet ritkán volt olyan helyzetben, amikor a politikum döntései alapjaiban határozták meg az európai politikai viszonyokat. A magyar állam elvétve jutott olyan jelentős szerephez, amikor a kontinens hatalmi struktúrájában valós súllyal bírt. Nos, az Osztrák-Magyar Monarchia időszaka, a boldog békeidők korszaka a magyar történelem ilyen ritka pillanata volt. A pénzbőség a lehetőségek hazájává változtatta az addig koldussorsba taszított Magyarországot. A különböző nemzetiségekből álló, a népek olvasztótégelyeként prosperáló Budapesten görög, örmény és zsidó kereskedők töltötték meg élettel a piacot, sváb, cipszer és magyar mesteremberek árulták manufakturális minőséggel készített portékáikat, de tótok, rácok, románok és még egy tucatnyi nemzetiség élt és dolgozott itt egymás mellett békében, s a másiktól tanulva váltak egymás hasznára. Ennek a feudalizmusnak végleg búcsút intő kapitalista korszaknak a termékei voltak a hétköznapoknak, az akkori jelennek készülő alkalmazott művészi remekművek, a plakátok.
A régvolt emberi világ olykor hiányos, szakadozott emlékei a plakátok, közös múltunk kopottas falragaszai, régről jövő, cseppet sem aktuális üzenetekkel, mégis megérinti az ember lelkét, szellemét egyaránt. A plakát időutazást jelent: utazást abba a korba, ahonnan az üzenet a plakátokon keresztül még ugyanolyan elevenen érkezik, mint ahogyan nagyanyáink, s nagyapáink idejében. Magunk elé képzelhetjük a Lánchídról leforduló omnibuszt, a cilinderes férfiakat és kalapos-napernyős-csipkeruhás hölgyeket, ahogyan tipegve igyekeznek a Krisztinaváros Horváth-kertje felé, vagy a Várnegyedben a Szent György tér irányába, a modern és kényelmes siklóhoz. Megelevenedik a mainál jóval díszesebb budavári utcácskák konflisokkal tűzdelt képe és már-már hallatszik a Halászbástyából a várost szemlélő, lenyűgözött külföldi arisztokrata vendégek, s a Monarchia idegenajkú kereskedő polgárainak, Európa egyik legszebb látképétől elaléló moraja. Itt járnak-kelnek körülöttünk ugyanazok a régimódi emberek, pedig csak ránézünk egy véletlenül, s csodával határos módon egyben maradt plakátra és becsukjuk a szemünk. Mert a plakát valóban az élet művészete, egy ízig-vérig alkalmazott művészet, amelynek üzenete általában a pillanatnak, a száz éve élt vásárlóknak – modern fogyasztóinak – szól, de művészi megjelenítése, a festőművész-grafikus igényessége okán mégis az örökkévalóságnak készül.
– írtuk az MNG Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon (1895–1914) című kiállítás beharangozójában, amikor még mi sem láthattuk a tárlatot. No, de most elmentünk és régen voltunk ennyire lenyűgözve. A helyszíni riport lehetne nagyon hosszú, bakafántos kritika, de mi nem okoskodni szeretnénk, hanem azt, ha minél többen elmennének a kiállításra, mert ez tényleg egy fantasztikus program. Sokkal több, mint amit gondoltunk volna elsőre.
A tárlaton a műfaj legnagyobbjai, Alfons Mucha, Gustav Klimt, Henri de Toulouse-Lautrec, Koloman Moser és mások mellett megismerhetjük többek között Rippl-Rónai József, Vaszary János, Ferenczy Károly, Faragó Géz vagy éppen Bíró Mihály plakátművészetét azon az összesen mintegy 120 plakáton keresztül, amelyet a gondos kezek és hozzáértő szemek válogattak össze, hogy bemutassák a képzőművészetek szerelmeseinek a szecessziót. Legutoljára az Art Deco Budapest – Plakátok, tárgyak, terek (1925–1938) című MNG-s kiállítást szerettük ilyen nagyon. Szóval, mindenkinek ajánljuk, de beszéljenek helyettünk a képek.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
