„Május esti sugárkoszorú” – két impresszionista verssel köszöntjük a májust

A két költő jól ismerte egymást, nem csak pályatársak, de barátok is voltak. A két verset pedig azért tettük egymás mellé, mert megfigyelhető néhány közös motívum, kifejezés és hangulatbeli párhuzam.

Mindkét vers hangulatfestése egyfajta természetleírás, a képszerű motívumok, a szinte tapintható illatok, a szinesztézia, a fényhatások, pontosabban a fény és a sötét váltakozásai mind-mind az impresszionista jelleget erősítik. A lírai én szubjektív szemszögéből megjelenített átszellemül, szinte álomszerű pillanat és az átélt élmény fényképszerű rögzítése mindkét költeményben jelentős szerepet játszik. A két vers keletkezése között több mint tíz év telt el. Tóth Árpád költeménye keletkezése évében 1923 nyarán, Az Estben jelent meg elsőként, amjd 1928-ban a Lélektől lélekig című posztumusz kötetben publikálták. Szabó Lőrinc verse először Tavaszi éjszaka címmel jelent meg az egykoron Hatvany Lajos érdekeltségébe tartozó Pesti Hírlap hasábjain. De hallgassák, vagy olvassák csak a két verset.

‍

‍

‍

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

‍

Előttünk már hamvassá vált az út,

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

‍

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szivembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le,

S lombjából felém az ő lelke reszket?

‍

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek –

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szivembe visszatér

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

‍

Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

‍

Késő volt, mentem haza, lelkem

az elmult nappal küszködött,

mentem, mogorván, kimerülve,

a kertek és villák között,

nem is én mentem, csak a lábam

vitt a fekete fák alatt,

két lábam, két hű állatom, mely

magától tudja az utat.

‍

S egyszerre a májusi éjben

valami hullám megcsapott:

illatok szálltak láthatatlan,

sűrű és nehéz illatok,

a lélegző, édes sötétben

szinte párolgott a világ

és tengerként áradt felém az

orgona, jázmin és akác.

‍

Láthatatlan kertek mélyéből

tengerként áradtak felém,

nagy, puha szárnyuk alig lebbent

és letelepedtek körém,

a meglepetés örömével

lengették tele utamat

s minden gondot kifújt fejemből

ez a szép, könnyű pillanat.

‍

S mintha élt volna, minden illat

külön megszólalt és mesélt,

ittam a virágok beszédét,

a test nélkül szerelmes éjt;

a rácson kísértetfehéren

áthajolt hozzám egy bokor

s úgy töltött csordultig a lelke,

mint szomjú palackot a bor.

‍

És részegen és imbolyogva

indultam nagylassan tovább,

s új tenger dőlt a szomszéd kertből,

új bokor az új rácson át,

s az illattól már illatos lett

tüdőm és szívem és agyam,

egész testem elnehezült

s azt érezte, hogy szárnya van.

‍

Hogy értem haza, nem tudom már.

– A gondom ma se kevesebb.

De azóta egy kicsit újra

megszerettem az életet,

s munka és baj közt mindig várom,

hogy jön, hogy majd csak újra jön

valami fáradt pillanatból

valami váratlan öröm.

‍