Ki volt az a művésznő, aki az ötvenes években virágokkal díszítette a Mátyás-templom oltárát?
A Budai Vár idősebb lakói még ma is őrzik emlékezetét, annak a különlegesen bátor és nagyszerű festőnőnek, aki az ötvenes években a romjaival magára hagyott Várhegy vadvirágos lankáin gyűjtötte a Mátyás-templom oltárának díszeiül szánt csokrokat. Akkoriban ez bátorságnak számított.
Feszty Masa festőnő (1895–1979), akinek az emléktáblája a Dísz tér 10. számú ház Tóth Árpád sétány felé néző szárnyának falán található, különleges ember volt a vári lakosok között.
Nem félt a retorziótól, mert valahogy sejtette, hogy az Égiek majd gondoskodnak arról, hogy imádságban született festményeit megalkothassa, neki pedig elég volt, ha az éhezéstől megmenekült.
Feszty Masa az ötvenes években a jezsuitáktól kapott sorozatos megrendeléseket: a jezsuita szenteket megfestő művész egész életét mások segítése jellemezte. Bár pénze nem volt, művészetével mégis gyógyítani tudott. Az ostrom után a Margitszigeten, egy a hadirokkant katonáknak szervezett átmeneti otthonban csonkolt, lábnélküli, félkezű katonákat tanított festeni. Feszty Masa a festészet szeretetét szüleitől örökölte. Művészcsaládból származott: Feszty Árpád és Jókai Róza leányaként olyan nagyszülőkkel is büszkélkedhetett, mint Jókai Mór és Laborfaly Róza. Az elsősorban szentek portréit és oltárképeket megalkotó művész a transzcendens világ, mélyen valásos világ felé édesanyja elvesztése után fordult. Az anyagi javak nem motiválták, azonban az elesettek iránt érzett irgalom annál inkább. A festőművész a Budai Várat tekintette második otthonának.
Feszty Árpád lánya több mint 30 éven át élt és alkotott az említett Dísz téri házban. Noha életének utolsó éveit Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében, Domaházán töltötte, mégis a Budai Várban eltöltött évtizedek voltak a legmeghatározóbbak számára.
A háború előtt a mai pesti oldalhoz hasonlóan a budai korzón is impozáns szállodák sorakoztak. A Várkert-rakparton többek között a szomszédos Széchenyi-palotáról elnevezett pazar külsejű és patinás enteriőrrel rendelkező Széchenyi-szálló állott, amelyet 1890-től Corso-szállónak, majd végül 1898-tól Fiume Szállónak neveztek. A fővárosi polgárok azonban „Fiume” névvel nem csak a fantasztikus Duna-parti panorámával rendelkező hotelt illették, hanem a benne működő pazar kávéházat is.
Az egykoron a Krisztinavárosban élő író, Márai Sándor életbölcsességei mindig egy kis gyógyírt, egy kis állandóságot jelentenek menthetetlenül megtébolyult világunkban. A július hónapról szóló írása először 1937. július elején jelent meg az egykori Képes Vasárnap című lapban önálló tárcaként, majd a Négy évszak címen összeállított könyvben jelent meg kötetben néhány évvel később. Érdemes elolvasni.
Az egykori Pest az Alagút megnyitásával pumpált életet a Várhegy nyugati oldalán húzódó Krisztinavárosnak keresztelt budai városrészbe. Ma már nem is gondolunk bele, de a festői tájat - benne a Horváth-kert, illetve a Vérmező buja növényzetét - az Ördögárok vizével öntözték, s részben ma is ez táplálja a fák, növények gyökereit. A patak, illetve az azon átvezető híd egyik szép, de szinte elrejtett emléke tabáni emlékkő, amely valahol a tabáni park, az Erzsébet-szobor, illetve az Arany Szarvas kiszögelésének közepén bújik meg. Olyannyira, hogy az erre járó turisták fényképezgetik ugyan, de az itt élők előtt sokszor észrevétlen marad.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
