Így jutott fel a Dunából a víz Budavári Palotába
Ma már mi sem természetesebb, mint hogy az arra járó könnyedén legurít egy italt a Várban, például Budapest legszebb teraszán, Savoyai Jenő lovasszobránál, ám nem volt ez mindig ilyen egyszerű. Amikor IV. Béla megalapította Budát, a város még csak a Várhegy tetejét jelentette, ahová nem volt könnyű feljuttatni a vizet. Az évszázadok alatt ebben szerepet kapott lovas kocsi, ciszterna, átemelő, szivattyú és nem egy tehetséges mérnök. Köztük volt Kempelen Farkas is, aki a Budavári Palota vízellátásában jelentős változást hozott.
Kempelen Farkast - aki nem mellékesen a Várszínházat is tervezte - Mária Terézia bízta meg azzal 1777-ben, hogy fejlessze a vízellátást. Ekkor épült új vízcsatorna a Dunáig, ennek nyomát 1950-ben találták meg. A feltárások alapján a Dunáról egy nagyobb méretű föld alatti járat vezetett a mai Színház utcába, a Karmelita kolostor épülete alatt.
Kempelen nemcsak a város és a palota két vízszivattyúját építette át nagyobb hozamúra, hanem a sváb-hegyi vezetékeket is, mégpedig úgy, hogy a mélyebben fekvő szakaszoknál vastagabb falú vezetékeket alkalmazott, így azok jobban ellenálltak a nyomásnak. A Kempelen-féle szivattyútelep működéséhez mindössze két járgányba fogott lóra volt szükség. A Duna partján fúrt kutakból a mai Várkert Bazár helyén felállított lóhajtásos szivattyúk húzták fel a vizet.
A Duna vizét ráadásul a szivattyútelepek valamennyire megtisztítva juttatták fel a Várhegyre, kavicsos, homokos rétegen keresztül szűrték meg.
Kempelen Farkas nevéhez fűződik egyébként többek között a pozsonyi vár vízvezetékrendszerének, valamint a Schönbrunni kastély szökőkútjának megtervezése is. Építész, vízépítész és gépészmérnök is volt, aki nyolc nyelven beszélt folyékonyan, szabadidejében színdarabokat is írt.
A feltaláló pályája Mária Terézia udvarában indult el, amikor lefordította az uralkodó törvénykönyvét. A gyorsan felfelé ívelő karrier egyik állomásaként a polihisztorból a magyarországi sóbányák igazgatója is lett.
Kempelen Farkas noha a beteg Mária Terézia számára még mozgatható betegágyat is feltalált, időskorára kegyvesztetté vált: magányosan és szegényen halt meg.
Ilyenkor augusztus elején még a strandok medencéibe, a Balaton hűs hullámaiba vagy a tenger sós vizébe vágyakozunk, de az andalító nyári szellő ölelése, s a fényektől lüktető, kivilágított esti égbolt már jelzi: csillagfordulás lesz megint. Hamarosan ránk kacsintanak a domboldalon, a tőkék között megbújó, napfény-hizlalta szőlőszemek, de még itt a pillanat, amit meg kell élni: ezt kell, a mostot kell megélni! S az augusztusi szellő csiklandó simogatása is azt üzeni - mit üzeni? egyenesen rikoltozza -, hogy az emberi élet minden viszontagság ellenére mégiscsak szép. Radnóti éppen 85 évvel ezelőtt született, 1940. július 21-én megírt költeményével köszöntjük a nyár utolsó hónapját.
A háború előtt a mai pesti oldalhoz hasonlóan a budai korzón is impozáns szállodák sorakoztak. A Várkert-rakparton többek között a szomszédos Széchenyi-palotáról elnevezett pazar külsejű és patinás enteriőrrel rendelkező Széchenyi-szálló állott, amelyet 1890-től Corso-szállónak, majd végül 1898-tól Fiume Szállónak neveztek. A fővárosi polgárok azonban „Fiume” névvel nem csak a fantasztikus Duna-parti panorámával rendelkező hotelt illették, hanem a benne működő pazar kávéházat is.
Az egykoron a Krisztinavárosban élő író, Márai Sándor életbölcsességei mindig egy kis gyógyírt, egy kis állandóságot jelentenek menthetetlenül megtébolyult világunkban. A július hónapról szóló írása először 1937. július elején jelent meg az egykori Képes Vasárnap című lapban önálló tárcaként, majd a Négy évszak címen összeállított könyvben jelent meg kötetben néhány évvel később. Érdemes elolvasni.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
