Cikkünkben három olyan ’56-os költeménnyel köszöntjük október 23-át, amelyek szerzőinek volt valamiféle budavári kötödése. Mindhárom költő életében fontos szerepet játszott az 1956-os forradalom és szabadságharc, mindhárom vers korlenyomat: a szabadságvágy örök mementója.
A Logodi utca 3. számú lakóházban egykor élt Illyés Gyula (1902-1983) 1950-ben írta meg a Rákosi-korszakról szóló Egy mondat a zsarnokságról című versét, amelyben egyetlen mondatban írt vádbeszédet a zsarnokság ellen, ami 1956 októberében jelent meg nyomtatásban, s amit röpiratokon terjesztettek a forradalom alatt. Október 31-én beválasztották a Petőfi Párt néven újjáalakult egykori Nemzeti Parasztpárt elnökségébe. 1956 után visszavonultan élt, a hatalom ellenségként kezelte az írót. Illyés csak 1961-től publikált újra. De itt most Illyés egy másik, a Ne feledd a tért című versét idézzük, amely a Széna térről szól:
Ne feledd a tért
Ne feledd a tért, ahol elestek ők,
a földet se feledd,
bárhol hulltak el ők, fajtánk hű férfiai, az a föld
szent ügy hős-helye lett.
Mert hol tiszta ügyért s így lám temiattad –
érted is hulltak el ők:
terül az bárhol a föld,
rejtelmesen egy terület!
Úgy az övék, hogy már a tied.
Ne feledd hát a teret, hol bár a lebírt had
bár legutolsó hátvéde ledőlt!
Míg nem feleded:
Nem nyugszanak ők. Nem holt, nem letiport sereget
emészt el ott – vagy akárhol – a sírhant.
Új hont érlel a föld.
Másodikként az eredetileg az erdélyi Telegdy családból származó – a bajtársak által csak Hiúznak nevezett – idén elhunyt budai forradalmár, Vörös Attila (1931-2025) Pesti srácokat dicsőitő versét idézzük meg, aki testvérével harcolt a barikádokon. Testvére emigrált, de ő maradt, s gimnáziumi tanárként dolgozott tovább, teljes szilenciummal. A forradalom után itt lakott nem messze a BAH-csomópontnál.
Ballada egy pesti srácról
Tizenöt éves volt, még játszhatott volna,
született a Práter s a Pál utca között.
Kint hazugság várt rá, bent egy szoba-konyha,
ahová nap is csak elvétve sütött.
Együtt érzett mindig a kis Nemecsekkel,
nem gondolta akkor, hogy egyszer azzá lesz,
s bekerül majd ő is csupa nagybetűvel
’56 könyvébe, mint kész történelem.
Nem tanulta sehol, de szíve a helyén volt,
hova álljon, mikor ránk tör a fergeteg.
Védte, ahogy lehet, a hazát mint a grundot,
s nem vette el hitét a sok acélszörnyeteg.
De torkolattűz lobbant, s vége minden vágynak,
gyertyák égtek érte, a csöpp kis életért,
halottak napján most kétszeres a bánat,
elhunyt szeretteink, s a hősi holtakért.
Tizenöt éves volt, még élhetett volna,
emlékét gyalázzák mosolygó gyilkosok,
de nekünk, felnőtteknek Te lettél a példa
s véred váltja meg a szabad holnapot.
A harmadik költő Márai Sándor (1900-1989), aki a kommunista hatalomátvétel előtt a közeli Mikó és Logodi utca sarkán élt. A kommunizmus elől emigráló Márai írta egy alkalommal a Halotti beszéd verse kapcsán „annak, hogy elmentem hazulról, a kommunisták voltak az okozói. Ha ők nincsenek, ma nincs honvágyam.” 1956-ot már New Yorkból kísérte figyelemmel bízva abban, hogy hazája felszabadul a szovjet megszállás alól. 1956. november elején reményittasan Európába repült, de csalódnia kellett. A forradalom leverése után ugyan még pár hétre Olaszországban maradt, de visszautazott New Yorkba, ahonnan a Szabad Európa Rádión segítségével üzent honfitársainak az alábbi versével:
Márai Sándor: Mennyből az angyal
Mennyből az angyal – menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?…
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– a gyermek, a szamár, a pásztor –
Az álomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik –
mennyből az angyal.
