Ezen a napon történt a nagy budai lőporrobbanás
No, nem mostanában, hanem 1578. május 19-én. A krónikája szerint az éjszakai viharban villám csapott a budai vár úgynevezett „czímertornyába”. A pusztítás erejére jellemző, hogy több ezer ártatlan ember veszítette életét a robbanásban, a szerencsétlenségnek egyes feljegyzések szerint kétezer, míg más leírások szerint hatezer halálos áldozata volt. A korabeli leírások szerint még a pesti oldalon jó messzire található Rákos-mezejére is sűrű por szállt.
A török korban a volt királyi palota részben védelmi erődként, illetve ehhez kapcsolódóan lőporraktárként szolgált az élén a dizdárral, azaz a török várnaggyal. A budai lőpormalom, illetve a lőporgyártás és annak raktározása folyamatos veszélyt jelentett az itt élők számára. A XVI. század második felében két alkalommal is pusztított, az egyik 1567-ben, míg a másik alig tíz évre rá. Ekkortájt Szokollu Musztafa (1566–1578) volt a budai pasa, akit évek óta egy rémálom gyötört, ami Buda várának pusztulását mutatta. A pasának köszönhetjük egyébként a Rudas-fürdő kupolacsarnokát.
A korajkorban folyamatosan pusztuló Budavárát azonban nem csak a török elleni sikertelen ostromok, de véletlen balesetek, úgynevezett lőporrobbanások, illetve sokszor gondatlanságból, illetve mulasztással okozott tűzvészek is tetőzték. 1578. május 19-én délután három órakor a tüzet a királyi palotába sújtó villámcsapás indította el. Ezt követte az ott felhalmozott lőpor hatalmas erejű robbanása. A detonáció erejét plasztikusan szemlélteti, hogy a konkrétan ágyúkat röpített a Dunába, illetve a Várnegyed és az alsó városok számos épülete nem csupán megrongálódott, de össze is omlott, amelynek következtében ártatlan embereket temetett a romok alá. A középkori palotaegyüttes északi és északkeleti részén is hatalmas volt a pusztulás. A Padovai-, illetve Heidelbergi Egyetemet is megjárt Szamosközy István (1570-1612) erdélyi magyar történetíró írt feljegyzést az utókornak a katasztrófáról.
1578. szinte pünköst napján, esztendővel azután, hogy azt jövendölők az álmokat megmagyarázták volna, nagy szárazság tarta abban az hóban. Nappal három órakor nagy sötét felhő kezde lenni, tarta mind napestig, azután erős dörgés, csattogás, villámás. Vala egy torony az várba Sigmond palotája mellett, kinek czímertorony volt neve. Számtalan sok porral volt rakva. Ez tornyot éfélkor megütötte az menyki. Nagy fényességgel jött az ka alár mint egy lámpás; ez tornyot és az mellette való palotákat mind elbánta vala. Az szent István tornya és palotája, és temploma, és az csonka-torony megmaradtanak. Igen sok keresztyén rab volt az csonka-toronyban, ötszázig való, harmincznégyet vesztett az hűbennek, kikaztorony tetein aláhullottak. Az csonka-torony körűl való őriző törökök mind elvesztek szörnyűképpen. Sűrű házak voltak csonka-torony körűl, melyben jancsárok és lakos-törökök voltak, ezek mind oda vesztek. Török emingek, sidók az tarka-toronyban fogva tartattanak, ellenben török barátok voltanak, mint oda vesztenek. Temérdek sok hadi szerszámok vesztenek, némelyeket az Dunába hánt, németeket széllel döntött. Az vízvár is törökkel, marhákkal teljes volt, azokat is mind elbánta, vesztette. Felső várban egy mecsit volt, Lajos palotájából csinálták volt az törökök, oda estve hetven pap ment volt, kik az megholt basa lelkéjért miséztenek ; ezek is mind ott vesztek, az Dunába széllel és ide s tova hánta űket. Az Dunán való hidat is nagy helyen általszakasztotta volt, Királyok rejtek-háza föld alatt vala, ott az császár kénesét tartották, mind oda veszett az is. Az város kapui mindenütt megnyílt volt, házaknak ajtai azonképpen, lakatok, zárak megnyíltának. Az Rákosnak egy mélföl az meszsze, fél mélyföldig az török szerszámait, és egyéb afféle marhákat elhánt az por Rákosra. Reggel, az nap hogy feltámadt volna, szerii-szerte széllel az hegyen az nagy füst vala, egyik az másikat nem látja vala. Az törökök széllel futottak reggel sírva-jajgatva, ki anyját, ki fiát, ki atyját kereste ; az török azt mondja, hogy csak fizetett nép tizenkét száz veszett akkor. Basa háza az Duna mellett valazonnal várban sírván megyen vala, azután sok ideig házából ki nem jött, gyászfekete ruhát csináltatott, és azzal siratta Buda veszését. Az pesti keresztyén papra igen haragudt, hogy ily hír volt, hogy az pesti pap ez veszedelmet jól tudta, és az végvárakba is az magyaroknak megírta volna, hogy ez következik Budára. Előhívatta az papot, szidalmazta, és az fejére pökött egynéhánszor. Ezelőtt nem régen az basa fű papja keresztyén hütre tért volt, és az basának szemtűl-szembe megmondta, hogy hamis hütöt vallanának ; ez okáért megégették volt.
A romeltakarítást és a helyreállítási munkákat végül több ezer ember végezte.
Ilyen rendkívüli adóval terhelték a budai vilajet rájáit 1578-ban is, amikor a nagy budai lőporrobbanás okozta károk helyreállítására minden háne után egy gurust szedtek. Az így összegyűlt adó 2 850 000 akcióra rúgott.
- írta meg 1998-ban a Hadtörténelmi Közleményekben a különadó tényét Ágoston Gábor: A hódítás ára. A magyarországi török végvárak őrsége, fenntartási terhei és a tartomány pénzügyi helyzete című tanulmányában.
Szokollu Musztafa pasa tehát selyemzsinórt kapott a szultántól, így 1578. szeptember 30-án annak rendje és módja szerint meg is fojtották. Így történt a nagy lőporrobbanás Budán, éppen ma 447 éve.
Igaz, csak ideiglenesen. A Királyi Várkert száz esztendővel ezelőtt nyílt meg átmenetileg a sokaság számára addig, amig Horthy Miklós kormányzó családjával a gödöllői Grassalkovich-kastélyban töltötte nyári szabadságát. Kevesen tudják, de a Duna szintjén található mai Várkert Bazárt elsősorban Várbazárnak hívták, s a ma Savoyai Terasznak nevezett, Magyar Nemzeti Galéria előtt elterülő rész volt maga a Várkert.
135 éve, 1890. június 24-én született erdőbaktai Baktay Ervin, aki éppen száz évvel ezelőtt, 35 évesen magyarosította nevét Gottesmann Ervinről, s aki számos európai egyetemen tartott előadásokat India kultúrájáról. Baktay 1956-ban egyike volt azon néhány Kelet-kutató közül a világból, akiket az indiai állam hivatalosan is meghívott a Buddha születésének 2500. évfordulójára megrendezett nagyszabású ünnepségsorozatra. Egy ideig itt a Vízivárosban, a Szilágyi Dezső téren élt.
„Nagy szerencsénkre…” – írtuk a címben, nem véletlenül, hiszen ez a skót mérnök volt a budapesti Széchenyi lánchíd építésének vezetője, valamint a budai Váralagút tervezője és főmérnöke is. S, aki 1866. június 23-án, tehát ezen a napon halt meg Budán. Ma már annyira evidens, hogy van, de a Lánchíd a skót mérnök főművével, a váralagúttal vált teljes értékűvé, ez teremtett valóban közvetlen kapcsolatot Pest és Buda között. Addig ugyanis a Várhegy megkerülésével lehetett csak az újonnan épült, Pestet Budával összekötő Lánchidat megközelíteni a Krisztinaváros, a Tabán, illetve a Hegyvidék felől és fordítva.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
