Észrevétlen emlékeink: Az Ördögárok mementója a Tabánban
Az egykori Pest az Alagút megnyitásával pumpált életet a Várhegy nyugati oldalán húzódó Krisztinavárosnak keresztelt budai városrészbe. Ma már nem is gondolunk bele, de a festői tájat - benne a Horváth-kert, illetve a Vérmező buja növényzetét - az Ördögárok vizével öntözték, s részben ma is ez táplálja a fák, növények gyökereit. A patak, illetve az azon átvezető híd egyik szép, de szinte elrejtett emléke tabáni emlékkő, amely valahol a tabáni park, az Erzsébet-szobor, illetve az Arany Szarvas kiszögelésének közepén bújik meg. Olyannyira, hogy az erre járó turisták fényképezgetik ugyan, de az itt élők előtt sokszor észrevétlen marad.
Az 1878. május végére befedtek patak emlékére már csak az egykori kőhíd „őrzésére” állított Nepomuki Szent János-szobor emlékeztet a Horváth-kertben, illetve az említett mementó a Tabánban.
De mindenekelőtt kezdjük egy kis magyarázattal. Hiszen a tabániak aligha, de a krisztinavárosi árvizek apró magyarázatra szorulnak lévén, hogy a városrész a Várhegy nyugati oldalán, a Dunától átellenben fekvő részén terül el, s ennek ellenére ez a terület is jó néhány alkalommal víz alá került az elmúlt évszázadokban. Nos, ennek magyarázatát elsősorban a mára már láthatatlanná vált patak, az említett Ördögárok jelenti. Az Ördögárok egy meglehetősen szeszélyes, időszakos patak volt, amely a budai oldal szennyvizének jelentős részét is befogadta.
Nem véletlen, hogy a Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1873. március 5-én meg is kezdte a Horváth-kert déli „kapuját” jelentő Szent János hídnál a patak befedését az esetleges árvizek kockázatainak csökkentése érdekében. Ahogy arról az emléktábla is megemlékezik a patak fölött több hídon is át lehetett kelni, a Városmajortól a Tabánig tartó szakaszon összesen öt híd szolgált a patakon történő átkelésre.
A Ráczváros, pontosabban a Tabán, többször került víz alá, hiszen a Tabán volt az a terület, mely számára a Duna és az Ördög-árok is folyamatos veszélyt jelentett.
Érdemes példának említeni az 1838. évi árvizet, amelynek pusztítását jól érzékelteti az árvíz utáni kárfelmérési adat, mely szerint a Tabán 762 háza közül csupán 91 maradt épségben. Pest-Buda épületeinek mintegy kétharmadát kellett részben vagy teljesen újraépíteni. Ma már hihetetlennek tűnik, de mintegy ötvenezer ember vált hajléktalanná és mintegy 150 ember veszett oda az árvízben. A társadalmi felelősségvállalás egy korai példája, hogy a Pest-Budai árvízkárosultak megsegítése céljából Liszt Ferenc (1811-1886) egy tucat jótékonysági koncertet szervezett Bécsben a Pest-Budai árvízkárosultak megsegítésére.
Az árvíz után már meglehetősen komolyan vették a védekezést, s szigorú védelmi szabályokat hoztak és rengeteg pénzt, erőforrást áldoztak az árvíz-védelemre, a munkák azonban évtizedekbe kerültek. De ahogyan az ördög sosem alszik, úgy az Ördög-árok sem hagyta pihenni az itt élőket, s még a munkálatok ideje alatt is kimutatta a foga fehérjét: 1875. június 26-án este hat órakor hatalmas esővíz zúdult a fővárosra, amely a hatalmas esőzés hatására felduzzadt, majd kiömlő Ördög-árok a rajta végzett munkálatokat több mint egy kilométer hosszan megrongálta. Magában a városrészben pedig olyan mértékű pusztítást végzett az eső okozta özönvíz, hogy szinte minden krisztinavárosi épület kárt szenvedett az árvíz következtében. A munkálatokat végül csak 1876 júniusára fejezték be az első szakaszon, amely a Vérmezőig tartott. A második ütemben 1878 májusáig a Városmajorig tartó szakasz készült el. A Városmajortól a Pasarétig tartó szakaszt pedig csak a XX. század első felében épült meg, majd meghosszabbodott egészen az Akadémiáig.
Az egykor itt folyt, ma már szép emlékű patak egyik mementója a Tabánban található emlékmű, amely mellett emberek tízezrei haladnak el naponta, mégis legtöbbször láthatatlan marad. A Krisztina körút felől érkező, s az Erzsébet-hídra felhajtó autókra pedig nap, mint nap „ráköszön” az emléktábla. Ezzel a cikkünkkel most mi köszöntünk rá.
.jpg)
Ilyenkor augusztus elején még a strandok medencéibe, a Balaton hűs hullámaiba vagy a tenger sós vizébe vágyakozunk, de az andalító nyári szellő ölelése, s a fényektől lüktető, kivilágított esti égbolt már jelzi: csillagfordulás lesz megint. Hamarosan ránk kacsintanak a domboldalon, a tőkék között megbújó, napfény-hizlalta szőlőszemek, de még itt a pillanat, amit meg kell élni: ezt kell, a mostot kell megélni! S az augusztusi szellő csiklandó simogatása is azt üzeni - mit üzeni? egyenesen rikoltozza -, hogy az emberi élet minden viszontagság ellenére mégiscsak szép. Radnóti éppen 85 évvel ezelőtt született, 1940. július 21-én megírt költeményével köszöntjük a nyár utolsó hónapját.
A háború előtt a mai pesti oldalhoz hasonlóan a budai korzón is impozáns szállodák sorakoztak. A Várkert-rakparton többek között a szomszédos Széchenyi-palotáról elnevezett pazar külsejű és patinás enteriőrrel rendelkező Széchenyi-szálló állott, amelyet 1890-től Corso-szállónak, majd végül 1898-tól Fiume Szállónak neveztek. A fővárosi polgárok azonban „Fiume” névvel nem csak a fantasztikus Duna-parti panorámával rendelkező hotelt illették, hanem a benne működő pazar kávéházat is.
Az egykoron a Krisztinavárosban élő író, Márai Sándor életbölcsességei mindig egy kis gyógyírt, egy kis állandóságot jelentenek menthetetlenül megtébolyult világunkban. A július hónapról szóló írása először 1937. július elején jelent meg az egykori Képes Vasárnap című lapban önálló tárcaként, majd a Négy évszak címen összeállított könyvben jelent meg kötetben néhány évvel később. Érdemes elolvasni.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
