A megismerhető emberi világ olykor szakadozott, hiányos, olykor megsárgult emlékei a fényképek. Közös múltunk darabjai, nagyapáink pupillájába beégett, régről jövő üzenetek, amik nekünk szólnak. Így a régi fotó jelenthet utazást, időutazást a korba, ahonnan az üzenetek a megmozgatott fotókon keresztül még ugyanolyan elevenen és impulzívan érkeznek, mint ahogyan akkor, amikor azok készültek, nagyapám idejében. Magam előtt látom a sarkon éppen beforduló omnibuszt, az arrább rebbenő galambot, a kalapos, szép ruhába öltözött férfiakat és nőket, és már hallom is az „ucca” zsivajából élesen kihallatszó rikkancs fiú hangját, a kávéházi forgóajtón kitámolygó írók kaján nevetését, a háborúba készülő, búcsúzkodó fiatal katona sóhaját és a meggyötörten hazaérkezőét is. Életre kel a hangos és zsúfolt, harmonika alappal megspékelt pályaudvari forgatag, a fővárosba szerencsét próbálni érkező megszeppent ifjú arca, az egyenruháját büszkén igazgató egyenruhás hetyke, bajuszpödrő mozdulata, érzem a frissen pörkölt kávé és a éppen sülő lángos ínycsiklandó illatát… Miközben nézem a filmet, utazom, hiszen megelevenedik bennem az akkori városi utca képe és moraja, a kintornák monoton dallama, itt járnak körülöttem azok az emberek a fotókról és ugyanolyan elevenek, mint akkor, amikor még éltek… Negyedórára elrabolja a szívem egy ritkán átélt érzés, amit talán úgy hívhatunk legtalálóbban, hogy történelmi nosztalgia. Ezért is szeretem ezt a filmet, ezért szeretem az ilyen filmeket.
De mit is beszélek ennyit? Inkább csak idéznem kellett volna az alkotók mottóját, miszerint:
Egy kép felér ezer szóval, egy film felér ezer képpel
De nézzék csak!
