Nem véletlen, hogy a Várnegyed túloldalán található romantikus, pazar panorámával rendelkező sétányt Babits Mihályról (1883-1941) nevezték el, hiszen sok időt töltött, sokat sétált itt a Várnegyedben. Indokolhatatlan, hogy Babits első budapesti szobrát -Marton László (1925-2008) Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész alkotását -csak a költő születésének 125. évfordulóján (!) avatták fel a Vérmezőn, az egykori otthona melletti Bugát lépcsőnél.
Babits Mihály 1941. augusztus 4-én a hegyvidéki Kékgolyó utcai Siesta Szanatóriumban halt meg hosszú szenvedés után.
„Halott keze nem fogja már a tollat,
béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
Örök világosság, kibomló égi láng
röppen felé a földi füstön át.”
– írta Radnóti Miklós a Csak csont és bőr és fájdalom című, Babits halálára írt költeményében.
Most Augusztus című versét ajánljuk a kedves olvasóinknak, amely Július című versének folytatása, s amit 1915. nyarán írt Szekszárdon, amikor nyári szabadságát töltötte otthon és egymásba szerelmesedtek egy rég nem látott lánnyal.
A falunak tornya karcsu,
körül karcsu könnyü fák
falu fölött vörös arcu,
sárga bajszu holdvilág.
A vasúton szállok messze,
messze, messze csöndesen,
és tünődöm, enyém lessz-e,
vagy már veszve, kedvesem?
Aki egyszer, egy szép estén,
szép csöndeskén rámhajolt,
enyém lessz-e még édeském,
ki egy estén enyém volt?
Illyen messze, halk zugolyba
véle volna jönni jó,
hol egymásnak válaszolva
tücsök szólna millió.
Lelkem is itt szertecicáz,
elmóricáz csöndesen,
s megpihen egy fehér cicás
kukoricás ereszen.
Ó jaj, a vonat megindul,
lassan indul, tétováz
s eltün a táj dombjain tul
zene, hold és állomás.
(A főkép forrása a Petőfi Irodalmi Múzeum.)
