Százkilencvenöt évvel ezelőtt, 1831. július 17-én véres zavargás tört ki Pest utcáin. A közvetlen kiváltó ok a Budára vezető hajóhíd lezárása volt, de a kordonok mögött már hetek óta settenkedett a fortélyos félelem és a nyomor. Miközben a pesti oldalon eldördültek a fegyverek, Budán is megjelent a század egyik legrettegettebb betegsége. A járvány pedig itt sem egyenlő kézzel osztott: a Tabánt és a Vízivárost sokkal súlyosabban sújtotta, mint a magasabban fekvő, szellősebb Budavárat.
Az „epés hányás”, pontosabban a kolera a XIX. század pestise volt. Nemcsak ölt, hanem átszabta a városokat, professzionalizálta közegészségügyet és átformálta az emberek egymáshoz való viszonyát is. Megmutatta, hogy a járvány nem pusztán orvosi, hanem társadalmi jelenség: próbára teszi az állam működését, a hatóságok hitelességét, az emberek egymás iránti bizalmát, és láthatóvá teszi azokat a különbségeket, amelyeket békésebb időkben könnyű elfedni. A kórokozót, a Vibrio cholerae baktériumot csak több mint fél évszázaddal később, 1884-ben azonosította Robert Koch. Az 1831-es kortársak tehát még nem tudhatták, hogy a betegség elsősorban fertőzött vízzel és élelmiszerrel terjed. Védekezésük vesztegzárakra, katonai kordonokra, útlezárásokra és egymásnak gyakran ellentmondó gyógymódokra épült.
A betegség 1817-ben indult világméretű útjára Indiából, és terjedését már a modern világgazdaság új jelenségei gyorsították: a gyarmatosítás, a távolsági kereskedelem és a nagy hadseregek mozgása. Magyarországra a hír már 1830-ban eljutott, a járvány maga pedig 1831 júniusában érte el az országot, előbb a Felső-Tisza vidékét, majd az Alföldet. A védekezés irányítására az országot húsz járványügyi kerületre osztották, Buda és Pest külön királyi biztost kapott: a két város élére július 5-én báró Mednyánszky Alajost nevezték ki. A budai városrészekhez orvosokat és sebészmestereket rendeltek, őrségeket szerveztek, és megkezdték a betegek, az elhunytak és a gyógyultak számbavételét.
Az akkor még virágzó Tabánban két orvosdoktor és négy sebészmester várta a járványt. A városrész határainak őrzésével megbízott kapitányok egyike Semmelweis József fűszerkereskedő volt, aki 97 emberből álló őrség fölött rendelkezett. A Fehér Elefánthoz címzett kereskedése a mai Apród utcában működött, a Tabán egyik legforgalmasabb pontján, közel a hajóhídhoz és a Várba vezető Újkapuhoz. Fia, Ignác 1831 nyarán még gimnazista volt. A történelem különös fintora, hogy míg az apa egy olyan járvány kordonjait őrizte, amelynek terjedését még senki sem értette, a fiú másfél évtizeddel később éppen a kézfertőtlenítés jelentőségének felismerésével írta be magát az orvoslás történetébe.
Buda és Pest kapcsolatát nem állandó híd, hanem amolyan „félállandó” jelleggel a Dunán átvezető hajóhíd biztosította. Ennek lezárása ezért nem egyszerű közlekedési korlátozás volt: egyik napról a másikra elvágta egymástól a két várost, megbénította az áruforgalmat, és otthonuktól zárta el a pesti egyetem dunántúli diákjait. A hallgatók július 17-én hajnalban az egyetem zászlaja alatt vonultak a hajóhídhoz, hogy kikényszerítsék az átkelést. A hatóság végül engedett, ők átjutottak Budára és hazaindultak, de a mögöttük maradt tömeg indulatait már nem lehetett lecsillapítani. A lezárások addigra megbénították a kereskedelmet, a pesti mesterek pedig sorra bocsátották el a máshonnan érkezett legényeket és napszámosokat, akik munka és jövedelem nélkül, a vesztegzár miatt a városból kimozdulni sem tudva rekedtek Pesten. A visszatérő tömeg fosztogatni kezdett, feltépte a fertőzésgyanús házak köré emelt lezárásokat, és lerombolta a városon kívüli járványügyi épületet is. A rend helyreállítására kivezényelt katonaság sortüze és lovasrohama a korabeli tudósítás szerint hét, más források szerint akár tizenhárom ember életét is követelhette. A robbanás első szikráját tehát a Buda felé vezető út lezárása gyújtotta be, még ha a koleralázadás emléke a nemzeti köztudatban később inkább az északkeleti vármegyék parasztfelkeléséhez tapadt is.
A pesti sortűzzel egy időben a kolera Budán is pusztított, és itt élesen kirajzolódott a betegség társadalmi térképe. A mintegy harmincezer lakosú Budán a hivatalos adatok szerint 1837-en betegedtek meg, közülük 831-en haltak meg: ez csaknem 45 százalékos halálozási arány. A hatvanháromezres Pesten 2459 beteget vettek nyilvántartásba, akik közül 1539-en, csaknem 63 százalékuk vesztette életét. A járvány nem egyenlő eséllyel támadta meg a lakókat. Eckstein Frigyes pesti orvos már a kórokozó felfedezése előtt felismerte, hogy a pusztítás összefügg a lakókörnyezettel: megfigyelése szerint a sűrűbben lakott Tabán és a Víziváros lakói között sokkal több áldozatot szedett a kolera, mint a Várban vagy a Krisztinavárosban. A Várról azt írta, hogy tiszta és száraz, a szél minden irányból átjárja, lakói jobb körülmények között élnek. A Krisztinaváros kertjei és tágas utcái szintén védelmet jelentettek. Ezzel szemben a Gellért-hegy oldalára kapaszkodó tabáni utcák és udvarok tisztátlanok voltak, a lakószobák alacsonyak és szűkek, az ott élők főként szegények, emberek, akik friss víz nélkül szűkölködtek. Eckstein a levegő káros kipárolgásait is okolta, megfigyelésének lényege mégis helytálló volt: az egészséget alapvetően a lakókörnyezet, az ivóvíz minősége, a higiénia és a társadalmi helyzet határozza meg.
