Ezen a napon tért haza a Tabán halhatatlan krónikása: Szindbád, a hajós

Senkivel sem összetéveszthető stílusával pedig halhatatlan alakja lett a magyar irodalomnak: ő volt Szindbád, a hajós. A Krúdyvilágot talán már azóta – nemzedékről nemzedékre örökítve sóhajtó óhajunkat – áhítozva várjuk vissza ide, a Tabánba is. A sors kegyessége, hogy az 1933. május 12-én elhunyt író nem élte már meg, hogy halála után alig tíz nappal elkezdték a Tabán bontását.

„Lassan kocogunk néptelen budai utcákon, már haloványodik a fiastyúk az égboltozaton, a Tabánban járunk, ifjúságom pusztuló városában, ahol sétálni jártam a nőkkel és nincsen annyi házszám a Tabánban, ahányszor megfogadtam, hogy örökre hűséges leszek. Vajon számontartják a nők hazugságaimat, amelyeket a tanulószoba divánján. hanyatfekve kieszeltem részükre, ahelyett, hogy Smiles-t forgattam volna?

Vájjon mi történik azokkal a hazugságokkal, amelyeket a nőknek mondani szokás, vagy amelyeket a nők mondanak a férfiaknak? Ha van valahol a másvilágon egy nagy könyvelő-hivatal, ahol a földi dolgokat mérleg-készítés céljából följegyzik, bizonyára sok könyvet megtöltöttek már a szorgalmas hivatalnokok, a legnagyobb könyv azonban ezt a felírást viseli :; Budapest, I., Tabán.

Mintha minden valamirevaló szép hazugság a tabáni szűk utcácskákon keletkezett volna. Idejár a reménytelen szerelem, itt andalog a boldog szerelem, a bástyasétányra innen visz az út és magányos férfiak a régi utcaköveken elmúlt kis lábak nyomait a Tabánban keresik!” – írta 1914. június 28-ban A hamis eskü városrésze című novellájában.

Krúdy Gyula egyébiránt még kamasz fiú volt, amikor megjelent első novellája. A nyíregyházi fiatal író néhány év nagyváradi kitérő után – egy vándorcirkusz táncosnőjét üldözve szerelmével- a millennium idején költözött a magyar fővárosba. A délceg és jóképű író hamar rátalált és ráérzett az ekkor virágzó pesti és budai mulatónegyedek életére, így lett az egyik örök szerelme a Tabán. Krúdy itt a Tabánban kötött örök barátságot a zsidó kocsmárossal, Krausz Poldival, a legendás Mély Pince tulajdonosával. 1932.májusában írta Poldi bácsi vendégkönyvébe a bejegyzést, miszerint

„Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mély Pincéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem.”

Krúdy Gyula a Gyomor örömeiben, amikor a „Szépvadásznénak” nevezett egykori ínyenc operaénekesnőnek tabáni „szecesszióját” írta meg, amely talán a vendégek megcsalásáról, átveréséről is szólt:

„A tabáni kocsmárosok mind kiálltak a bormérésük elé, amikor Szépvadásznét egyszer Óbudáról csalogatták haza. A „Burgzsandár” a bajszát pedergette, a „Három 7-es”-beli bormérő talán még szótlanabb lett, mint valaha, a „Szarvas”-ból is kipillongattak azok a tabániak, akik Szépvadászné távollétében már kávéházba kezdtek járogatni. – Hozzák az asszonyt – mondták, és búcsút mondtak a Szarvaskávéház biliárdasztalainak. És a kocsmárosok kérdezgették: – De hát miért ment ki a Tabánból?

– Azért, mert észrevettem, hogy manipulálni kezdenek a borokkal – felelt Szépvadászné. – Egyik-másik kocsmáros ismerősünk félórákat is töltött a pincéjében. Hiába vitte magával a frissiben fogadott szolgálóleányát, én bizony nem hittem az öregnek, megéreztem a borról, hogy valamely változás állott be a pincében.”

A Tabánt szintén gyakran látogató és jól ismerő Márai Sándor 1940-ben megjelent Szindbád hazamegy című regénye egyszerre tisztelgés Krúdy emléke előtt és búcsú egy eltűnő polgári világtól. Ez a regény teremtette meg az igazi Krúdy-kultuszt.  A regény főhőse az idősödő Szindbád, aki már idegennek érzi magát a megváltozott világban, és fájdalmas nosztalgiával tekint vissza egy emberibb, elegánsabb korszakra.

„…Szindbád, évtizedes tapasztalatok birtokában, tudta azt is, hogy a kocsmákban, ahol hibás helyesírással írják az étlapot, igazibb bizalommal merítheti meg kanalát a vendég a levesben, mint a vendéglőkben, ahol nyomtatták az ételek nevét. Mindenhol evett a hajós e hazában, mértéktartóan, de nagyon figyelmesen, mintha ízekben, fűszerekben, mártásokban, jó szagú hozzávalókban élne tovább egy íratlan műveltség, mely legalább olyan igazi és éppen úgy jelenti Magyarországot, mint a Millenniumi Emlékmű vagy Vargha Gyula összegyűjtött versei.”

A Tabántól egy kőhajításra lévő Krisztinavárosban élő Márai krúdis regényében a régi Budapest hangulatát, figuráit és életérzését idézi meg – pincéreket, kávéházakat, régi szokásokat –, miközben arról ír, hogyan tűnnek el a biztosnak hitt erkölcsi és kulturális értékek. A regény végső üzenete, hogy a főhős számára már nincs hely az új, személytelen világban, ezért a „hazamenés” valójában egy végső búcsút is jelent.

„A magyar irodalomnak, a magyar írótársadalomnak nagy gyásza van. Egyik legérdekesebb alakja, Krúdy Gyula, aki olyan romantikusan élt, mint ahogyan műveit írta, aki annyira szerette az életet, az egészséges életet, mint azt könyveiben megírta, meghalt. Súlyos, halálos betegség gyötörte már régóta. Szívbaj támadta meg a délcegtermetű daliás férfit, a betegség egyre jobban elhatalmasodott rajta. Kórházba utalták, be kellett volna vonulnia a Zsidókórházba. Nem akart, irtózott a betegségtől, gyűlölte a kórházakat. — Érzem, hogy meghalok, ha én egyszer lefekszem, — mondta. S betegen, szenvedve, fáradt szívvel, lázasan járt-kelt, dolgozott. Hatalmas termete összeroppant az utóbbi időben, de lelke töretlen, erős maradt. — A betegség az nem más, mint gyengeség, — mondta, — én pedig nem akarok gyenge lenni… Az utolsó pillanatig erős is maradt. És az utolsó pillanat bekövetkezett ma reggel, amikor a szív már nem bírta tovább a munkát és utolsót dobbant. Meghalt az író, az újságíró, a költő, a krónikás Krúdy Gyula, — a romantikusember. A régi nyírségi dzsentri-család fia, aki annyira jellegzetes alakja volt a magyar irodalomnak.” – írta meg elsőként halálhírét a 8 Órai Újság, 1933. május 13-án.