Erről mesél az Úri utca 45.
Az Úri utcában több ország diplomáciai képviseletét is megtaláljuk. Sőt, van egy olyan is, amelyik ebből a szempontból már „nyugdíjas”, hiszen a hajdan volt nagykövetség azóta már Pestre költözött. Ez az épület egy olyan család birtokába került a 20. század első harmadában, amelynek titkos receptúra alapján készült termékeit ma is előszeretettel fogyasztják a magyarok.
A Kapisztrán tér felől elindulva, a Magdolna-toronnyal átellenben, az Úri utca 70. szám alatt működik Szudán Kereskedelmi Képviselete. Továbbsétálva, de még ugyanennek a háztömbnek a Lant utca felé eső végében, a 64-66. szám alatt a Német Szövetségi Köztársaság nagykövetség épületéhez érünk, ahonnan már látszik cikkünk központi eleme, az utca túloldalán, a 45. szám alatt álló, lépcsőző homlokzatú épület. A napjainkban szerény méretűnek tekinthető, szépen helyreállított épület helyén korábban állt házaknak nevezetes lakói voltak.
A 14. században itt élt Zsámboki Simon erdélyi alvajda, aki a Zsámbékon 1100 körül letelepedett, francia eredetű nemzetség sarja volt. A 16. században Kanczlyr János budai albíró, a 17. században Schuszter Gáspár üvegmester, tűzszerész, az 1800-as évektől pedig dr. Gvozdanovich Tamás vármegyei törvényszéki elnök és felesége lakott az itt álló épületben.
Az egyemeletes, félköríves kapuval az utca felé nyitó ház két kisebb középkori építményből lett összevonva a 18. században, tömegformája azonban őrzi a középkori elrendezést.
A házat 1932-ben Zwack János likőrgyáros vásárolta meg, 1974-től pedig az épület beilleszkedett az Úri utcai külképviseletek sorába, ugyanis itt működött Törökország nagykövetsége.
Érdekesség, hogy ezáltal a Vár egy kis területe mintegy három évtizedre hivatalosan is török fennhatóság alá került, míg a kirendeltség át nem költözött mai otthonába, a Duna túloldalára, az Andrássy út 123. szám alá.
Napjainkban a régizene értékeinek magyarországi támogatását, valamint a magyar vonatkozású barokk, bécsi klasszikus és kora romantikus repertoár (1630-1830) népszerűsítését céljául kitűző Haydneum működik az épületben.
A háború előtt a mai pesti oldalhoz hasonlóan a budai korzón is impozáns szállodák sorakoztak. A Várkert-rakparton többek között a szomszédos Széchenyi-palotáról elnevezett pazar külsejű és patinás enteriőrrel rendelkező Széchenyi-szálló állott, amelyet 1890-től Corso-szállónak, majd végül 1898-tól Fiume Szállónak neveztek. A fővárosi polgárok azonban „Fiume” névvel nem csak a fantasztikus Duna-parti panorámával rendelkező hotelt illették, hanem a benne működő pazar kávéházat is.
Az egykoron a Krisztinavárosban élő író, Márai Sándor életbölcsességei mindig egy kis gyógyírt, egy kis állandóságot jelentenek menthetetlenül megtébolyult világunkban. A július hónapról szóló írása először 1937. július elején jelent meg az egykori Képes Vasárnap című lapban önálló tárcaként, majd a Négy évszak címen összeállított könyvben jelent meg kötetben néhány évvel később. Érdemes elolvasni.
Az egykori Pest az Alagút megnyitásával pumpált életet a Várhegy nyugati oldalán húzódó Krisztinavárosnak keresztelt budai városrészbe. Ma már nem is gondolunk bele, de a festői tájat - benne a Horváth-kert, illetve a Vérmező buja növényzetét - az Ördögárok vizével öntözték, s részben ma is ez táplálja a fák, növények gyökereit. A patak, illetve az azon átvezető híd egyik szép, de szinte elrejtett emléke tabáni emlékkő, amely valahol a tabáni park, az Erzsébet-szobor, illetve az Arany Szarvas kiszögelésének közepén bújik meg. Olyannyira, hogy az erre járó turisták fényképezgetik ugyan, de az itt élők előtt sokszor észrevétlen marad.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
