Egy letűnt világ letűnt játékának emléke egy budavári fotón: A karikázás
Kozák Lajos a két világháború között az egyik legelismertebb, legfoglalkoztatóbbak fotográfus volt. 1934-ben készült fényképe ma már szinte érthetetlen a mai fiatalok számára. Egy letűnt világ mára eltűnt játékát örökítette meg az örökkévalóságnak, a karikázást. A világ egyik legszebb helyén.
A karikázás egy igazi békebeli játék, amire csak az idősebb generáció emlékszik már, pedig fejlesztette a mozgáskoordinációt és komoly testmozgást, edzést is jelentett a gyerekek számára. Sőt, volt idő, amikor versenyeket is rendeztek belőle. A valamikori kádároknál oly sokszor fölöslegessé vált egykori, elhasználódott hordópántok, illetve később drótkarikák, bicikliabroncsok, hulahop karikák adták a játék alapját, amelyeket egy bot segítségével kellett elvezetni, gurítani egy kijelölt pontig vagy a leggyorsabban. A játék lényege, hogy az egymással versenyzők úgy hajtják végig az adott feladatot az utcán, hogy az nem dőlhet el, máskülönben kiesünk a játékból.
A kép különlegessége, hogy a gyerekek a Halászbástyánál karikáznak, valahol a mai Hilton Szálloda előtti részen.
Pósa Lajos (1850-1914) író, költő, meseíró írta az alábbi kis verset
Pósa Lajos: KARIKÁZÁS
Gurulj, gurulj, karikám,
Itt a sima úton!
Fuss utánam, Karikám,
Te is, Tercsi húgom!
Túl a nádon, a Hernádon
A karikás vára,
Karikázzunk karikával
Karikafalvára.
Ott lesz még nagy karikázás
A sok karikával:
Fakarikát megkergetjük
A vaskarikával,
Vaskarikát azután
Ezüst karikával,
Hát az ezüst karikát?
Aranykarikával.
Túl a nádon, a Hernádon
A karikás vára,
Karikázzunk karikával
Karikafalvára.
Kabos László már kisgyermekként bohóc akart lenni; imádott nevetni és nevettetni. Még talán akkor is mosolyra görbült a csontsovány, tífuszos „kis Kabos” szája, amikor a szövetséges erők vele együtt felszabadították a mauthauseni koncentrációs tábort. Élete egy jelentős részében itt, az I. kerületben élt.
S ha még nincs is Szent Mihály napja mégis „Kánikulában, halk lombok alatt…” lopakodott be az évszázados utcák évszázados házainak évszázados falai között. Ott osont a Tóth Árpád sétányon és somfordált a budavári templomok tövében barnás-vöröses-sárgás festékpalettájával és pingálta ki az elmúlás gyönyörű színeivel ezt a festői tájat. A rohanó emberek észre sem vették, ahogy besurrant szívükbe, ahogy elejtette bennük az emlékeket, mint ahogyan a faleveleteket hullajtja le a Kapisztrán téri gesztenyefa. Ma is itt settenkedik szinte észrevétlenül, pedig mennyire érdemes meglátni különleges szépségét: "Itt van az ősz, itt van ujra..."
A régvolt emberi világ olykor hiányos, szakadozott emlékei a plakátok, közös múltunk kopottas falragaszai, régről jövő, cseppet sem aktuális üzenetekkel. A plakát időutazást jelent: utazást a korba, ahonnan az üzenet a plakátokon keresztül még ugyanolyan elevenen érkezik, mint ahogyan nagyanyáink, s nagyapáink idejében. Magunk elé képzelhetjük az Úri uccába beforduló omnibuszt, a cilinderes férfiakat és kalapos-napernyős-csipkeruhás hölgyeket, ahogyan tipegve igyekeznek a Királyi Palota felé, a Szent György tér irányába, a siklóhoz. Megelevenedik a mainál jóval díszesebb budavári utcácskák konflisokkal tűzdelt képe és már-már hallatszik a Halászbástyából a várost szemlélő, lenyűgözött külföldiek, látványtól elaléló moraja. Itt járnak körülöttünk ugyanazok a régimódi emberek, pedig csak ránézünk egy plakátra és becsukjuk a szemünk.