Tóth Árpád (1886-1928) 1886. április 14-én született Aradon, majd Debrecenben felcseperedő költő már gyermekkorában sokat betegeskedett, gyenge tüdejét pedig a kór időről időre megtámadta. Lírai stílusát az egyedisége és egyénisége hatotta át, a költészetet – legtehetségesebb kortársaihoz hasonlóan – a Négyesy-féle szemináriumokon sajátította el.
Tóth Árpád itt élt a Várban az egykor Werbőczyről elnevezett, napjainkban Táncsics Mihály nevét viselő utca 13. számú házában feleségével, Lichtmann Annával (1895-1967) és kislányukkal, Tóth Eszterrel (1920-2001) 1917-től egészen haláláig. Nem véletlen, hogy a Várnegyed délnyugati oldalán elhelyezkedő sétány róla kapta a nevét. Hiszen az alábbi, 1925-ben megjelent télbúcsúztató, tavaszköszöntő versét az egykori Bástya sétányon írta, amelyet az egyik legismertebb és leglátványosabb csillagkép a kaszáscsillag, ismertebb nevén az Orion csillagkép ihletett, s amelynek kora tavasztól a nyugati égbolton ragyognak csillagai.
A Nyugat főszerkesztője és a kor legnevesebb kritikusa, Ignotus – Ady Endre után – a második legjelentősebb magyar költőnek nevezte.
A törékeny, mindig betegeskedő, állandó pénzhiánnyal küszködő költő poétikáját leginkább az elégikus, lemondó hangvétel, a kozmikus magányérzet, az emberi lét hiábavalóságának mélabús érzeménye, ugyanakkor a szépségben való kiteljesedés, a l’art pour l’art életérzés hatja át. Tóth Árpád költészetét a szépség, a szépség iránti vágy jellemzi leginkább. Szanatóriumi kezeléseit, nyaralásaikat, sőt még esküvőjét és nászútját is barátja és mecénása a szintén a Várban, tőle néhány lépésnyire Bécsi kapu téren élő dúsgazdag báró Hatvany Lajos (1880-1961) finanszírozta. Sajnos, e vers megjelenése után három évvel átadta testét az örökkévalóságnak. Most pedig olvassák el a legszebb budavári verset.
