Száraz Miklós György most egy réges-rég félbeszakadt tervet valósított meg: a Scolar Kiadónál megjelent Legendás Budavár mintegy kétszázharminc képpel vezet végig a Bécsi kaputól a Budavári Palotáig. Többek között csontokkal kirakott barlangi peremekről, egy meg nem írt regényről, lebontott házakról és arról beszélgettünk, mi kerülhetett volna a háború ütötte sebek helyére.
NagyonVár: A budavári kötődésed jóval korábbi annál, hogy tizenhét éves korodban ideköltöztetek a Vár szoknyájára. Honnan is ered?
Száraz Miklós György: Apámtól „kaptam”. Ő a Vízivárosban volt gyerek, és egész életében szerelmese volt a Várnak meg a Vízivárosnak. Gyerekkoromban rengeteget jöttünk ide, később én egyedül is, egyebek közt azért, mert imádtam a Hadtörténeti Múzeumot. Főleg az 1848/49-es anyagot szerettem, meg a népvándorláskort, és ugyan fegyvermániás nem lettem, de egy jatagán vagy egy magyar szablya szépsége ma is megragad. A múlt és az úgynevezett „régiségek” mindig is vonzottak; hároméves koromtól régész akartam lenni. Az első múzeumomat apai nagyanyámék törökbálinti házában, a rég nem használt disznóólban rendeztem be. Az egykori szemétdombból ástam ki egy csomó kacat mellett a német és magyar sisakokat, szuronyokat, egy csupa rozsda revolvert, egy gyönyörű, piros-zöld-sárga zománctáblát Vénusz ételzsír felirattal. Ez utóbbi ma is ott van a konyhánk falán.
– És hogyan jutottál le a budavári barlangokba?
– A hatvanas–hetvenes években még nem igen zárták a kapukat a Várnegyedben. Az Úri utcában vagy a Fortuna utcában bementél egy házba, le a pincébe, az első szint alatt vas légóajtó nyílt, a második alatt még egy, és már lent is voltál a természetes barlangrendszerben. A folyosókon, járatokban, kiboltosodásokban néhol a kemence padkájához hasonló peremek futottak, és az előttünk járt kölyöknemzedékek szinte tárlatszerűen rakták ki rájuk a megtalált csontokat, koponyákat, rozsdás tárgyakat. Gyűjtögető gyerek voltam, úgy értem, minden „régiségre” rávetettem magam, padlásokon, romokban, de onnan mégsem hoztam el soha semmit.
– Hogyhogy?
– Nem tudom, talán mert föl is kellett jönni, a várlakók nagy része pedig nem igazán örült a barlangokban csavargó gyerekeknek. Képzeld el, ahogy egy koponyával a hónod alatt koslatsz kifelé a pinceajtón az udvarra. De az is lehet, hogy egyszerűbb oka volt: talán féltünk, nem a csontoktól, hanem attól, hogy eltévedünk. Nem zsákmányolni mentünk, sokkal inkább kalandozni.
– A szülők nem féltettek benneteket?
– Dehogynem. Attól is féltek, hogy belezuhanunk egy kútba, meg hogy háborús fegyverekbe botlunk, babrálunk velük, és felrobbanunk. Keringtek legendák, hogy ott bujkálnak lent az SS legszívósabb legényei, mint a torzonborz japán harcosok, akikről olykor hírt adtak a pletykalapok, hogy évtizedek óta rejtőznek a Csendes-óceáni szigetek dzsungeleiben, nem tudva, hogy vége a háborúnak. És persze regéltek elrejtett kincsekről is.
– A kút valami kincset mindig rejt…
– És rejtett is. Még az egyetem előtt dolgoztam egy ideig a Zolnay-féle ásatáson [Zolnay László (1916–1985) régész, művészettörténész, történész, a világhírű budavári gótikus szoborlelet megtalálója – szerk.]. Ő szisztematikusan fel akarta tárni a vári kutakat is, mert biztos volt benne, hogy érdemes. A palota most éppen lebontott északi szárnyában működött a hajdani Munkásmozgalmi Múzeum. A vezető restaurátora Krach Ernő volt, aki könnyűbúvárkodott is. Zolnay meg ő tényleg szép, veretes fegyvereket is felhoztak a kutak törmelékei alól. Az évtizedek alatt olykor valóban előkerült a pincékből, barlangokból ezüst- és aranypénz is. Nem a kutakból, inkább a járatok jellegzetes, jól megjegyezhető karsztos üregeiből. De ezekről én is csak hírekből tudok.
– Régésznek készültél, végül történelem–levéltár szakon diplomáztál. Mi történt?
– Levéltáros sem lettem soha, történész sem. Az egyetemen harmadik szakként felvettem a régészetet, de aztán gyorsan rájöttem, hogy nem ez a jövőm. Attila sírjának megtalálásáról már a gimiben letettem, de azt még sokáig úgy gondoltam, hogy a régész sokat van terepen. Hogy főleg terepen dolgozik, nem íróasztalnál, négy fal között. Azt is tapasztalnom kellett, hogy mennyi a bosszúság, a pénzhiány. Arról ne is beszéljünk, hogy mondjuk egy várrom ásatásán nem aranypénzek, fegyverek, edények kerülnek elő, hanem mondjuk negyvenezer cserépdarab, és mindre rá kell írni tustollal a tízjegyű leltáriszámot. De nem beszélek mellé. Egyszerűen ráébredtem, hogy ugyan továbbra is szeretem a történelmet, vonz és érdekel a múlt, de nem vagyok való tudósnak. Az is hamar kiderült, hogy nem szeretem az olyan munkahelyeket, ahol főnök van, aki megmondja, mit csinálj és hogyan.
– A Legendás Budavár a te ötleted volt, vagy a kiadó kért fel?
– Apám ötlete volt. Ötven-hatvan évvel ezelőtt, még a hetvenes években kezdte gyűjteni, összerakni utcáról utcára, házról házra, hogy mit tudunk a Várnegyedről. Akkor nem volt számítógép, internet, Arcanum. Levéltárakban kotorásztál, szakcikkek lábjegyzeteit bogarásztad, szakirodalmat, visszaemlékezéseket, régészeti és műemléki topográfiákat böngésztél. És jegyzeteltél. Örökké jegyzeteltél. Neki az a munka, az anyaggyűjtés kikapcsolódás volt a színdarabok, esszék, lapszerkesztés, Élet és Irodalom, Kortárs mellett. Aztán negyven évvel ezelőtt, ötvenhét évesen meghalt, és igazából hozzá sem kezdett. Hozzá képest én kényelmesen, otthonról dolgozhattam. A képernyő előtt ülve, akár egyetlen éjjel annyi forrást, adatbázist, gyűjteményt böngészhettem át, aminek ő a töredékéről sem álmodhatott. Ebben a könyvben nagyon fontosak a képek is. Lehet, fontosabbak a szövegnél is. Én azzal kínlódtam sokat, amíg összeraktam, válogattam ezt a durván 230 ősrégi fotográfiát. Akármennyire más ez a könyv, mint amit ő elképzelt, mégis az ő ötlete volt.
– Mégis évtizedekig váratott magára.
– Úgy tizenöt-húsz éve azt gondoltam, regényt írok ebből az ötletből. Egy félig mór vagy moriszkó, félig meg talán szefárd zsidó férfi Granadából, az Alhambrából a reconquista idején Budára menekül, ahonnan a török kiűzése után tovább kell állnia, így jut el a Balkánra, aztán Isztambulba. Időutazó, halhatatlan ember lett volna? Azt hiszem, ilyesmit terveztem. Egy spanyol barátomat meg akartam kérni, hogy majd adja a nevét a könyvhöz. Ő lett volna az író, aki a családja múltját kutatva házról házra járja be Budát: az ősei, a felmenői által évszázadokon át megőrzött budai házaik kulcsait próbálgatja bele a zárakba. Ahogy egykor a Granadából elűzött zsidók valóban évszázadokon át talizmánként őrizték granadai kulcsaikat. Ez a regény nem született meg, pontosabban annyira átalakult, hogy Budához már semmi köze. A töredékes kézirat megvan, lehet, hogy egyszer még kezdek vele valamit. Aztán jöttek más könyvek, például az Apám darabokban, más tolakodott előre, más izgatott, más lett fontos. Amikor aztán úgy két évvel ezelőtt újra elővettem apám budavári anyagait, akkor már az a könyv mutatkozott meg, ami aztán megvalósult.
– Mi lepett meg leginkább munka közben?
– Előtte. Közben. Ma is. Hogy nincs, nem volt ilyen könyv. A pesti Chicagónak, a Király utcának, a Vízivárosnak, a Tabánnak megcsinálták régi fotográfiákból az albumait. Az ősminta, a követendő vágyott csúcs a csodálatos Budapest Anno…, már a hetvenes évek végén megjelent. Hogyhogy épp Budavárnak nincs összegyűjtve egyetlen könyvben a legrégibb képanyaga? Képtelenség! Hiszen azokról a házakról is létezik fotográfia, amelyek helyére később a böszme nagy épületeket ültették. Tudod, hány házat bontottak le csak a Pénzügyminisztérium helyén? Legalább tizenegyet. Gondolj bele! Kapuk, régi-régi boltozatok. Micsoda udvarok, kertek lehettek ott! Egy részüket leírásokból ismerjük.
– Mennyire volt macerás megszerezni a képeket?
– Ha a Vár kapuinak valamelyikéről csak egyetlen fénykép maradt, azt meg kell szerezni. Ha van olyan épület, amelyik ma már nem létezik, de van róla valahol egy felvétel, akkor az kell. Nem lehet helyettesíteni, nem pótolhatja egy másik szép, izgalmas, mozgalmas fotó. Az kell. Akkor is, ha nem tűéles, ha alul- vagy túlexponált. Sok olyan kép van a könyvben, ami unikális. Ilyen például az az 1859-es, Rózsadombról készült felvétel, amelyen a vár északi falának a közepén ott a Bécsi kapu. Csak a figyelmes szemlélő veszi észre, és először nem is tudja, hogy mit lát. Értelmezni kell a látványt. Tájékozódni. Nem volt könnyű összeszedni a képeket. Néha „véres harcot” kellett vívnom értük. De most kereknek érzem az anyagot. Azt meg mondanom sem kell, hogy rengeteg remek kép, és ugyancsak nagyon-nagyon sok jó eset, pletyka, bűntény, mese, históriai színes kimaradt. Mert nem fért. Pedig a tervezett 270 oldalas helyett így is 440 oldalas lett a könyv.
– Főművednek tekinted?
– Nem. Inkább Az Ezüst Macska, a Bitang nyarak, a Lovak a ködben vagy az Apám darabokban. Vagy az, amit most írok majd? Igaz, nem mindig tudjuk. Kazinczy biztosan zokon vette volna, ha tudja, hogy az utókor a legmaradandóbb művének a Fogságom naplóját tartja majd, s nem a költeményeit.
– A Legendás Budavárat kiknek szántad?
– A Gulliver zsebórája és Havel iránytűje című könyvem bevezetője azzal kezdődik, hogy nem értem, amikor valaki azt mondja, nem szereti a történelmet. Mintha azt mondaná, nem szereti önmagát. Ez persze könnyen lehet, az emberek elég frusztráltak hozzá. De a történelmet nem szeretni szerintem képtelenség. Nem azért, mert az élet tanítómestere, meg ilyesmi, az nem érdekel. A szín, a lüktető vér, a gyönyör és a fájdalom, a múló szépség és a maradandó érték miatt. A történelem nem királyok, évszámok, csaták egymást követő dögunalma: a históriát akkor élvezzük, ha átélhető. Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik azt állítják, és el is hiszik, hogy nem szeretik a történelmet. Nézzék a képeket, olvassák a száz-százhúsz évvel ezelőtti hősies vagy alávaló eseteket, a sírnivalóan ostoba vagy szégyentelenül ravasz bűnügyeket, a diadalmasan felemelkedő vagy mélybe zuhanó sorsokat.
– A Vár arculata ma is látványosan változik. Hogyan látod a visszaépítéseket?
– Nem való oda, száz-százhúsz évvel ezelőtt is bűn volt a felépítésük, de a Pénzügyminisztérium vagy az Országos Levéltár épületét természetesen sosem bontanám le. Ez már adott. Ez van. De ahol a háború amúgy is rombolt, például a Honvéd Főparancsnokság, a Vöröskereszt egykori székháza vagy a József főhercegi palota esetében kihasználtam volna a kínálkozó, szomorú lehetőséget, és visszaépítettem volna az eredeti, odaillő, kétszáz-háromszáz éves barokk házakat. Ha meg nincs dokumentáció, tervrajz-fotó stb., akkor méretében, hangulatában oda illő, új épületeket emeltem volna. A városképbe illeszkedő újakat, amik ismét lezárják a foghíjas tereket.
– Sokan mondják, hogy még a vitatható visszaépítés is jobb, mint a romos, üres telek.
– Én is úgy gondolom, hogy ez is jobb, mint nyolcvan évvel a háború után a gazzal felvert grund. Ami szégyellni való volt. Szomorú, felháborító. Nyomorról és igénytelenségről árulkodott. Vagy mindkettőről. Második világháborús romkertek a város történelmi szívében, ezen a szakrális helyen. Hatvan meg hetven évvel a háború után. A grundnál ez is jobb. És jobb annál is, mintha építettek volna egy-egy ócska fém-üveg dobozt, lehetőleg járda fölé kiugró emeletekkel, mert úgy is nyerhet a mindenható befektető néhány négyzetmétert. Igen, ennél is jobb a visszaépítés. De nekem ez mégis csak harmincöt százalékos. Jobb a semminél, de nem érzek benne se tehetséget, se érzékenységet, se bátorságot. Ezek a házak egyszerűen nem odavalók.
– Van jó példa?
– Van. Reimholz Péter [(1942–2009) építész – szerk.] épülete a Bécsi kapu tér, Fortuna utca, Kard utca sarkán. Tömegében, arányaiban, hangulatában tökéletesen illeszkedik a Várhoz, ahhoz a sarokhoz. Nem szétrobbantja a környezetét, hanem belesimul, sőt hozzá is ad valamit, miközben modern. Senki nem várja el, hogy úgy építkezzünk, mint háromszáz éve az őseink. Tehetséges épületek kellenek, ez a lényeg. Állj meg egyszer, nézd meg innen is, onnan is, a Fortuna utcából is. Még szép is.
