Nem meglepő módon a középkorban ez a terület katonai célokat szolgált és egy hosszú – várfal mentén végig húzódó – sikátor futott végig. Már 1720-ban, alig két évtizeddel azután, hogy végleg kiűzték Budáról a törököket egy kettős fasort telepítettek a „hosszú falra”, a mely a Nándor-laktanyába torkollott. A sétánynak két ismert bástyája van, az egyik a Veli bej-, a másik pedig a Savanyúleves-bástya. Előbbin egy a lovát ugrató katonát ábrázoló akt látható, amely a harmincas évek közepén a Mária Terézia által alapított 2-es erdélyi huszárezred tiszteletére készült és feltehetően az egyetlen lovasszobor, melynek lovasának csupán egy rohamsisak az öltözéke. A másik bástyának a törökök adták a rejtélyes Eksi as Kuleszi (tükörfordításban savanyú lé bástya) nevet, a budai védmű fontos része volt egészen a XIX. század elejéig, s csak később kötötték össze az itt, 1810 körül kiépült úttal. Sétánnyá Buda 1686. évi visszafoglalásának 250. évfordulójára alakították át, 1936-ban. Mai nevét a közelben – a Táncsics Mihály utca 13. első emeletén – lakó költőről, Tóth Árpádról 1946-ban kapta.
A fiatalon meghalt költőt a Nyugat főkritikusa, Ignotus – Ady Endre után – a második legjelentősebb magyar költőnek nevezte. A törékeny, betegeskedő, mindig pénzhiánnyal küzdő költő művészetét az ember kielégíthetetlen vágyai, az elidegenedés, a spleen és a szépség szeretete hatja át. A címben szereplő idézet a Kaszáscsillag költeményéből származik.
Egy biztos, az 1886. április hónap 14. napján született költő testileg éppen olyan gyönge alkatú volt, mint az éppen ugyanebben a hónapban, és ezekben a napokban tündöklő japán cseresznyefák csodaszép virágai, költészete pedig legalább annyi szépséget adott az utókornak, mint az ezekben a napokban ezrek által csodált virágzás.
A sétányt több száz éve kettős fasor kíséri, az egyik oldalon vadgesztenyék, a másik oldalon japán díszcseresznyék futnak végig. És ha cseresznyevirágzás, amit a japánok szakurának hívnak, akkor Budai Vár. A japán díszcseresznyefáinak virágzása már-már zarándokhellyé tette a budai Várnegyed nyugati peremén futó sétányt.
Pazar panoráma és hamisítatlan tavaszi zsongás, a japánul hanaminak nevezett szemgyönyörködtető kikapcsolódás magyarul virágzásnézegetést jelent, amely itt a Budai Várban található sétányon várja azokat, akiknek fürdőzni támad kedvük a tavaszi napsütésben.
Mi pedig Vivaldi tavaszi tirászát és az alábbi verset ajánljuk az esztétikai élményhez:
Tóth Árpád: A tavaszi sugár…
A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényü pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámu rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…
1918.
