Adolf Hitler még 1944. november 23-án rendelte el Budapest utolsó pillanatig tartó védelmét a német haderők átcsoportosításának és visszavonulásának biztosítása érdekében. A vörös hadsereg azonban feltartoztathatatlannak bizonyult: 1944 szentestéjén törtek be Budára, majd december 26-ra bezárult a magyar főváros körüli szovjet ostromgyűrű, Budapest az irtózatos túlerővel szemben védhetetlenné vált. Az ostrom 1945. február 13-i befejezésével azonban a borzalmak koránt sem értek véget, a Vörös Hadsereg által a civil lakosság ellen követett bűncselekményei csak ekkor kezdődtek igazán. A felfegyverzett szovjet horda a tiltó parancsok ellenére nem csupán fosztogatott, de nők százezreit erőszakolták meg és több tízezer polgári lakost gyilkoltak meg. Emberek ezrei választották inkább az önkéntes halált a szovjet bűnözők karmai helyett. Egyik legmélyebb nemzeti traumánk, hogy a szovjetek által ekkor és itt elkövetett emberiesség elleni bűncselekményekről egészen a rendszerváltásig nem volt szabad nyilvánosan beszélni, azok mindaddig feldolgozatlanok és örökre megtorolatlanok maradtak. Budapest polgári veszteségeit jól érzékelteti, hogy míg 1944. szeptember 30-án a főváros lakosságának lélekszáma 1.308.815 ember volt, addig 1945 júliusában ez a szám már csak 907.774, tehát 10 hónap alatt összesen 401.041 lakossal, vagyis a korábbi lakosság harmadával kevesebben éltek a fővárosban.
Akik Budapesten szorultak az ostrom idejében, heteken át aszalódtak az ostromlott város pincéiben, és végigélték egy nagyváros pusztulásának minden irtózatát.
– írta naplójában Márai Sándor (1900-1989).
Soha ilyen karácsonyt! Szólnak az ágyúk, kelepelnek a géppuskák. (…) Reszket az ablaküveg. A gellérthegyi üteg valami repülőgépre lő, és az úton egy kiskutya futkos tanácstalanul. Tankok dübörögtek a Budaörsi úton, és hujjongva mentek a gránátok házunk felett…
-írta a szemközti Sashegyen, az akkor Miasszonyunk útja 8. (ma Meredek utca 8.) számú házban élő író, Fekete István (1900-1970).
Dr. Szaplonczay József (1901-1977), aki az Úri utca 7. szám alatti teljes lakóközösséget oltalma alá vette, így írt ostromnaplójában a karácsony napjairól:
A Szenteste, a két ünnepnap és december 27-e dermesztő félelemben telt, december 28-án a helyzet már tarthatatlanná vált., a sötétség beálltával egyik becsapódást a másik követi. Elhatároztuk, hogy az éjszakát már a bunker védelmében töltjük. (…) A halál hamarosan bekopogtatott bunkerünkbe. Egy kis elhagyott csecsemőt vett pártfogásba jólelkű házfelügyelőnénk, a kicsi azonban a tejhiányt nem sokáig szenvedhette. Egyik reggel holtan találtuk a kis fészkében. Huszár Pál bunkertársunk vette a merészséget a legnagyobb veszedelmek idején a Dísz tér parkjának legdélibb csücskén megásta a jeges talajban a kis sírhelyet és estefelé, nyugodtabb percekben kivittük a kis halottat utolsó útjára egy kis dobozba helyezve és sietve elhantoltuk. Még egy kis karácsonyfaág is jutott szegénykének a sírjára. A Dísz tér parkja – mint ahogy a többi szükségtemetkezőhely is – hamarosan benépesedett az újabb sírokkal.
Ekkor, karácsony napjaiban talán még senki sem gondolta, hogy a föld alatti élet egészen február közepéig velük megmarad…
